Add, hogy meghalljam, ha hívsz, és menjek!
Jertek, menjünk el, könyörögjünk az Úrhoz, folyamodjunk a seregek Urához! Én is megyek! (Zak 8,21)
Nem volt kedvem egyszer elmenni egy koncertre. Mindenki más ment, én maradtam egyedül otthon. Unatkoztam, hát bekapcsoltam a tévét, és váltogattam a csatornákat. Két mosóporreklám között egyszer csak ráakadtam a koncert közvetítésére. Ezernyi ember hullámzott a nézőtéren, mindenki tombolt, óriási volt a hangulat. A zenekar olyan dalokat is eljátszott, amik még meg sem jelentek, és olyanokat is, amiket már nagyon régen nem játszanak a rádiók. Kezdtem irigyelni a többieket, amiért ott lehetnek a rajongók között, és együtt hallgathatják velük élőben a sztárt. Kikapcsoltam a tévét, eldobtam a távirányítót, és hanyatt dőltem a kanapén. Bámultam a plafont szótlanul. Nem tudom, mennyi ideig voltam így, talán el is aludtam. Akkor tértem magamhoz, amikor a többiek hazaértek. Késő este volt, fáradt voltam, nekik viszont rettentő jó kedvük volt. Nevettek, kiabáltak, és mutatták az autogramokat, amiket kaptak.
- Hoztunk neked is! - mondták és felém nyújtottak egy CD-borítót, amin az aláírás mellett ez állt: "Kár, hogy nem jöttél!"
Ez vagyok tehát én. Aki nem ment. Nem ment, amikor ott volt a lehetőség, és mindenki hívott. Nem mentem. Kár. Helyrehozhatatlan kár.
Mondd meg, mivel töltöd az időt, s megmondom, ki vagy! (Alfred Andersen)
Mennyei Atyám! Te, aki nem taszítod el a tékozló fiút, hanem magadhoz öleled, bocsásd meg nekünk tétlenségünket, amikor hívsz, de nem megyünk, amikor itt vagy, de mi máshol vagyunk, amikor köztünk vagy, de mi bezárkózunk. Kérünk, nyisd meg szívünket hívó szód hallására, add, hogy a te ügyednél ne legyen számunkra fontosabb dolog. Ámen.