Jézusnak sok követője volt földi szolgálata alatt, akik közül kiválasztott egy tizenkettes csoportot, hogy szoros közösségben legyenek vele. Mindannyian a "tanítványai" voltak, és ez a szó azt jelenti, hogy "tanulók", de a tizenkettő, mivel ők az Üdvözítővel együtt éltek, figyelték életét és hallották szavait, ők különösen megtanulták, hogy jellemben hasonlóak legyenek Őhozzá.
A tizenkettő közül hárman voltak különösen közel az Úrhoz, és megadatott nekik, hogy tanúi legyenek bizonyos eseményeknek, amelyeket a többiek nem láthattak. Ezek voltak Péter, Jakab és János, és csak ők látták, hogy Jézus életre keltett egy tizenkét éves kislányt, Jairus egyetlen lányát. Hasonlóképpen, ahogyan mai olvasmányunk jelzi, ennek a három embernek az volt a kiváltsága, hogy másik két eseményt is lássanak. Az első az Úr dicsőségét tette nyilvánvalóvá, a második pedig megmutatta szenvedését. Az első egy hegyen történt (lehet, hogy a Hermon hegyén), míg az utóbbi az Olajfák hegyének lábánál, a Gecsemáné-kertben.
A hegyen Jézus elváltozott előttük. Egy ideig feltárult dicsősége, és vakító fehéren sugárzott. Csatlakozott hozzá két ószövetségi alak, Illés, aki a prófétákat képviselte, és Mózes, aki isten törvényére emlékeztetett. Beszélgetésük az eljövendő legfontosabb eseményre összpontosult, amely Krisztus halála volt.
Az esemény a tanítványokat félelemmel töltötte el, különösen, amikor meghallották Isten hangját, aki a Fiúra mutatott rá. Azonban Krisztusnak ilyen látása és Istentől való megerősítése fogja megtartani őket az előttük álló nehéz napokban.
A Gecsemáné-kertben Jézus imádkozással volt elfoglalva. Tudta, hogy az események a csúcspont felé haladnak, és hamarosan meg fogja fizetni a végleges árat az övéiért, és teljesíteni fogja azt a célt, amiért a földre jött. Az előtte álló szörnyű dolgok miatt imádkozása közben gyötrelme olyan nagy volt, hogy verejtéke vércseppekhez hasonlított. Azonban engedelmeskedett Atyja akaratának; ez megmutatta szeretetét mind Atyja felé, mindpedig irántunk.
Jánosnak mindig volt érzéke Jézus iránta való mély szeretetének felfogására, és egész evangéliumában úgy utal önmagára, mint "a tanítványra, akit Jézus szeretett". Ez nem azt jelenti, hogy a többi tanítványt kevésbé szerette, hanem az Üdvözítőnek az a jellemvonása, amely Jánosra mindenek felett hatást gyakorolt, az Ő csodálatos szeretete volt.