Az Úr tudta, hogy a zsidó vezetők "azon tanakodtak, hogy Őt megöljék", Jn 11,53, ezért "nem járt többé nyilvánosan a zsidók között". Hat nappal húsvét előtt eljött Betániába. Vendégül látták, és Lázár, akit feltámasztott a halálból, ott ült "vele együtt az asztalnál", 2. v., miközben jellegzetes módon Márta szolgált fel, és Mária ismét az Ő lábainál ült.
Mária a lábaihoz jött és kiöntötte imádatát. Krisztus iránti odaadása arra indította, hogy vegyen egy font nagyon drága nárdusolajat, és megkenje vele az Ő lábát, és ennek eredményeképpen a ház megtelt a kenet illatával. Bemutatta ezzel, hogy abszolút semmi sem volt túl drága számára, hogy azt az Úrnak adja. Az Úr nemcsak kívánja azt, hogy Övé legyen az első hely népe szeretetében, hanem természetesen meg is érdemli. Isteni szeretet "igényli lelkemet, életemet, mindenemet" (Watts, Isaac).
Mária számára az Úr volt életének mindent felemésztő szenvedélye. Máriának ez a ragyogó példája indítson bennünket, hogy gyakoroljuk magunkat az odaszentelésben és elkötelezettségben. Elmondhatjuk-e igazán, már ami bennünket illet, hogy "Ő a drága kincs", és teljes odaadásunkra méltó?
Mária hajával törölte meg az Ő lábát, és ezt cselekedve kétség kívül elvitt magával valamit Krisztus illatából. Nem meglepő, hogy félreértették és bírálták a szeretetnek és imádatnak ezért a cselekedetéért; gyakran ez a helyzet, amikor valaki a legjobbat adja az Úrnak. Az Üdvözítő szolgálata gyorsan közeledett a vége felé, és Máriának nem lesz mindig alkalma, hogy tisztelje Urát.
Jelentős dolog, hogy a betániai Mária nem volt azok között a nők között, akik elmentek a sírhoz, hogy megkenjék Jézus testét. Megragadta az alkalmat, hogy Őt megkenje, amíg élt. Az Úr ezt elismerte, és felismerte, hogy amit tett, "az én temetésem idejére tartogatta ő", 7. v.
Mária szeretete és odaszánása legyen példa életünk számára. A mélyebb szellemi élet titka abban található, hogy az Ő lábánál ülünk, és ez elvezet majd bennünket életünk nagyobb odaszentelésére és odaszánására.