JÉZUS MEGKÍSERTESE következik azután, hogy Isten bizonyságot tett szeretett Fiáról. Az Úr Szent Szellemmel betöltve „vitetett a Szellemtől a pusztába" (1. v.). Közvetlenül azelőtt, hogy nyilvános szolgálatát megkezdte, szembekerült az ellenséggel. Ez illő előjáték volt ahhoz a feladatához, hogy az ördög munkáit lerontsa (tönkretegye) (1Jn 3,8). Ez a pusztai kísértés nem az egyetlen alkalom volt, amikor az ellenség támadta az Urat, mert később úgy beszélt tanítványairól, hogy megmaradtak vele kísértéseiben (Lk 22,28). Ők a pusztai kísértésnél nem voltak jelen. Úgy látszik, hogy csak a „vadállatok" voltak a társai (Mk 1,13). Bizonyára kísértés volt az is, amikor - miután az ötezret megelégítette - emberek jöttek, „hogy királlyá tegyék" (Jn 6,15). Ezután felment egyedül egy hegyre. Az az alkalom is ilyen volt, amikor Péter hangot adott nemtetszésének, mert Mestere a saját eljövendő haláláról és feltámadásáról beszélt (Mk 8,31-33).
Az Úr „megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt" (Zsid 4,15). Kísértésének célja nem az volt, hogy kiderüljön, tud-e vétkezni, hanem hogy bebizonyítsa, nem tud vétkezni! „Jön a világ fejedelme: és énbennem nincsen semmije" (Jn 14,30). Bármi volt is a csalétek, Ő nem reagált rá. Ahogyan a tiszta aranyat nem tudja vonzani a mágnes, úgy Őt nem vonzotta vagy csalogatta a kísértés és a testi vágy, mint minket (Jak 1,14).
Éhségében a kenyér nagyon indokolt lett volna. A föld királyságai és azok dicsősége láthatóan kívánatosabb lett volna, mint „utáltnak és emberektől elhagyatottnak" lenni. Hamis hősiességgel leugrani a templom ormáról, Isten szavának megpróbálását jelentette volna. Mindezekre a hízelgésekre Isten áldott Fia Mózes egyik könyvéből idézett válaszképpen (5Móz 8,3; 6,13.16).
Az Úr Jézus ebből a három támadásból, annak minden erőszakossága és ravaszsága ellenére sértetlenül, tisztán és győzelmesen került ki.
Eszünkbe jut tökéletes alkalmassága Főpapunkként. Képes együtt érezni gyarlóságainkkal, mert ismeri az utat, amelyen mi járunk (Zsid 4,14-16).