AZ ISTEN az ítéleteket mindig megkülönböztetéssel hajtotta végre. A négy angyalnak, akiknek hatalmat adott, hogy kárt okozzanak a földnek és a tengernek, azt a parancsot adta, hogy várják meg az Isten szolgáinak elpecsételését. Ezt az elpecsételést hasonlítsuk össze a következő szavakkal: „azokhoz a férfiakhoz, akiken a jegy van, ne közelítsetek" (Ez 9,6). A mi üdvtörténeti korszakunkban, amikor hittünk az Úr Jézusban, érvényes lett ránk, hogy „megpecsételtettetek az ígéretnek ama Szent Szellemével" (Ef 1,13). Minden korszakban „meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket" (2Pt 2,9).
Mai olvasmányunkban az elpecsételtek, mint Isten szolgái, úgy vannak leírva, mint akik Izráel törzseihez tartoznak, minden egyes törzsből 12 000-en. Nincs okunk feltételezni, hogy ők mások, mint Izráel istenfélő maradéka a nemzet történelmének legsötétebb órájában, annak a napnak a hajnala előtt, amelyről Pál beszélt (Róm 11,26). Kiáltásuk abban a sötét órában a következő lesz: „Ó, vajha megszakasztanád az egeket és leszállnál!" (Ézs 64,1).
János a földön elpecsételtekről újra Isten trónjára és a Bárányra tekint, ahol megszámlálhatatlan sokaságot lát fehér ruhába öltözve, az ünnepi öröm pálmáival, amelyek a győzelem szimbólumai is. Nagy hangon (amikor a menny dicsőítését hallom, mennydörgésként hangzik a fülemben...) Istennek és a Báránynak tulajdonítják üdvösségüket. Ez további imádatot és dicsőítést vált ki az angyalokból, a vénekből és az élőlényekből.
Jánosnak megmondják, hogy ezek a nagy nyomorúságból jöttek. Ők azok, akik Krisztusért szenvedtek a nyomorúság legutolsó idején. A jelenet rövid és dicsőséges betekintés abba, ami ott lesz. A Bárány még mindig pásztorolja nyáját, és elvezeti őket a végtelen öröm élő forrásaihoz, és Isten töröl le minden könnyet.
A Jel 7,15-17. versben leírt mennyei áldások az „első feltámadás" előtt történnek meg. Érdekes összehasonlítani ezeket a Jel 21,3-4-gyel; ez az örökkévalóságra vonatkozik.