Jakab

EGY MÁSIK dolog, amit Jakab az elméjébe vés a szenvedő szenteknek, a nyelv helyes használata, amikor megpróbáltatáson mennek át. Ne esküdözzenek, vagyis ne legyenek meggondolatlanok a beszédükben. Nem szükséges esküvel erősíteni azt, amit mondanak. Az egyszerű megerősítés elegendő.

JAKABNAK súlyosan elítélő a véleménye bizonyos gazdag emberekről. Ezek hitetlen emberek lehettek, vagy esetleg olyan gazdagok, akik igazságtalanul elnyomtak egyes hívőket. A Szentírás nem ítél el embereket csupán azért, mert vagyonuk van, hanem csak az azzal való visszaélésért (1Móz 13,2). Embereket bűnbe vihet a gazdagság, mind annak kuporgatása, mind a vele való visszaélés miatt. Jakab azt mondja nekik, hogy sírjanak a rájuk váró szenvedés miatt, mind ebben az életben: a gondtalanság elveszítése (Jak 5,2-3); a betegeskedés (3.

Jakab, miután beszélt a békességről, mint az igazi bölcsesség tanításának hatásáról (3,18), most a gyülekezetben lévő viszállyal foglalkozik - ami túlságosan is általános manapság. Rámutat a viszály eredetére - ez a világias kívánságok miatt van, amelyeket az emberek nem érhetnek el, mert rosszul kérik, csupán azért, hogy gerjedelmeikre költsék. Ez a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel, és a Szentírás nem hiába szól, vagyis támaszkodni lehet rá. Nem a Szent Szellem okozza, Aki bennünk lakik, hogy irigyek vagyunk.

A NYELV MEGZABOLÁZÁSA lehetetlen. Hogy ezt aláhúzza, először az ember állatszelidítő képességét említi. Az ember meg tud szelídíteni mindenféle állatot, madarakat, kígyókat de senki sem tudja megszelídíteni a nyelvet. Micsoda ellentmondó dolog! Nyelvünkkel áldjuk az Urat, de emberek átkozására is használhatjuk, akik Isten hasonlatosságára teremtettek. Micsoda képtelen dolog a nyelvet ilyen kombinációban használni! Még a természet is elítéli az ilyen összeférhetetlenséget.

JAKAB EBBEN a fejezetben részletesen kifejti az 1,19 figyelmeztetését, hogy „legyen minden ember késedelmes a szólásra". A nyelv megfékezésével foglalkozik. Miközben a nyelv nagy kincs, ugyanakkor nagy felelősség, mert számolnunk kell annak jövőbeli megítélésével, hogy hogyan használtuk. Nagy kiváltság ilyen taggal rendelkezni, de nagy felelősséget is jelent.

PÁL a hittel foglalkozva főleg azt a hitet tartotta szem előtt, amely megtérésre vezet, míg Jakab itt az embernek a feltételezett megtérése utáni hitét szemléli. Szembeállítja a hit két fajtáját, azt a hitet, amelyet nem kísérnek cselekedetek (2,14-20), és azt a hitet, amely Istenért végzett tevékenységgel van összekötve (2,21-24). Két kérdést tesz fel az ilyen hittel kapcsolatban: (I.) Mi haszna van hitének, ha nem járnak vele jó cselekedetek? (II.) Megmentheti-e az ilyen hit az örök büntetéstől? A válasz mindkét kérdésre nemleges.

A KERESZTYÉNSÉG gyakorlata nem mindig fejeződik ki helyes magatartásban (1,22). Ez látható a részrehajlásban, ami bizonyos hívőket jellemez (2,1). Az „atyámfiai" kifejezés itt keresztyén testvéreket jelent, mint ahogy azt „a mi Jézus Krisztusunkban" kifejezés magában rejti. Az „atyámfiai" szó azokra utal, akiknek közös a hitük Krisztusban. Jakab megkérdőjelezi azoknak a hitét, akik részrehajlást mutatnak, és a személyek tiszteletének példáját adja a különböző társadalmi állásúak befogadásában a közösségbe - gazdagnak és szegénynek egyaránt.