A KAPCSOLATOKNAK és különböző szükségleteknek a változatossága áll előttünk ebben a fejezetben, de az Emberfia mindig nagyobb, mint az emberek szükségletei.
JÉZUS a „Szellemnek erejével" visszatért Názáretbe, arra a helyre „ahol felneveltetett". A zsinagóga az Ő számára a bizonyságtétel helye volt, és noha azok, akik benn voltak, „álmélkodtak kedves beszédein", bizonyságát adták, hogy nem fogadják el Őt (24. v.).
JÉZUS MEGKÍSERTESE következik azután, hogy Isten bizonyságot tett szeretett Fiáról. Az Úr Szent Szellemmel betöltve „vitetett a Szellemtől a pusztába" (1. v.). Közvetlenül azelőtt, hogy nyilvános szolgálatát megkezdte, szembekerült az ellenséggel. Ez illő előjáték volt ahhoz a feladatához, hogy az ördög munkáit lerontsa (tönkretegye) (1Jn 3,8). Ez a pusztai kísértés nem az egyetlen alkalom volt, amikor az ellenség támadta az Urat, mert később úgy beszélt tanítványairól, hogy megmaradtak vele kísértéseiben (Lk 22,28). Ők a pusztai kísértésnél nem voltak jelen.
EBBEN a fejezetben az emberiség különböző rétegei találkoztak Bemerítő Jánossal. Ott voltak a római katonák, „a sokaság", a vámszedők, és némelyek, akiket úgy írt le, hogy „viperák fajzatai". János senkit sem kímélt. A kiáltó szó a pusztában figyelmeztető hang volt; nem volt szívderítő ennek az embernek az igehirdetése a bűnösök számára. Elérkezett az idő Izráelnek, a Messiás rövidesen meg fog jelenni, és szórólapátja elválasztja majd a gabonát a pelyvától, az igazat a hamistól.
TIZENKÉT ÉVES korukban kezdtek a zsidó fiúk eljárni Jeruzsálembe az ünnepekre, és ebben az életkorban vitték fel Jézust is a páska éves megünneplésére, ahogyan a parancs szólt (5Móz 16,1- 2). Ez nagy eseményt jelentett az Ő számára, hogy ott lehetett a nagy rabbik között, ahogyan ott ülnek és vitatkoznak Mózes törvényének dolgairól, a régiek rendeléseiről és az emberek parancsolatairól (Mk 7,5-7). Ezek olyan emberek voltak, mint azok, akik később elkeseredett ellenségei lettek, és halálát követelték.
PÁLNAK azok a szavai jutnak eszünkbe, hogy „szegénnyé lett" (2Kor 8,9), amikor ezt a beszámolót olvassuk Jézus születéséről. Augustus császár parancsára József és Mária elhagyta Názáretet, és Betlehembe utazott, „hogy beírattassanak". Miközben ott voltak, Mária „megszülte az ő elsőszülött fiát; és bepólyálta őt, és helyezte őt a jászolba" (Lk 2,7). Ez volt a kezdete annak a bámulatos történetnek, hogy Isten kegyelme hogyan hozott üdvösséget az embereknek, amely „az ember Krisztus Jézus" által jött el (1Tim 2,5; Tit 2,11; Jn 1,17).
ERZSÉBET hangos szóval áldotta unokahúgát; Mária az Urat dicsőítette; Zakariás, megtelve Szent Szellemmel, prófétált és áldást mondott; „Áldott az Úr, Izráel Istene". A dicsőítésnek ilyen egybehangzó éneke gondolatainkat a Zsolt 34,4-hez viszi, ahol a zsoltáríró felszólít, hogy „dicsőítsétek velem az Urat, és magasztaljuk együtt az ő nevét!"
AZOK a személyek, akik előkelelő helyet foglalnak el az elbeszélésben, a következők: Heródes, Zakariás, Erzsébet, Gábriel, József és Mária. Gábriel kivételével az emberlét keresztmetszete tárul elénk, akiken keresztül Isten munkálkodik az üdvösség boldog híreinek elhozatalában.
LUKÁCS evangéliuma az Úr ember voltát hangsúlyozza, Akinek áldott küldetése az volt, „hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett", Lk 19,10. Mindenütt azzal találkozunk Aki az isteni szeretetet kedves beszédekkel, Lk 4,22 fejezte ki, és dicsőséges dolgokról szólt, Lk 13,17. Az elbukott ember iránti szánakozó szíve egyaránt megnyilvánul szavaiban és cselekedeteiben.