OswaldChambers

Alapvetően fontos, lehetőséget adni embereknek arra, hogy Isten igazsága szerint cselekedjenek. A felelősség mindig az egyes emberé marad; te nem helyettesítheted, neki magának önként kell határoznia: de az evangélium üzenetének mindig cselekvésre kellene ösztönöznie az embereket. Ha a cselekedni nem akarás megbénít valakit, élete megreked, de amikor végre cselekszik, más emberré lesz. Ez az a balgaság, ami százaknak útját állja, akiket már meggyőzött Isten Szelleme. Amint belevetem magam a cselekvésbe, azonnal megelevenedem. Minden egyéb csak létezés.

Ezek a szavak azt jelentik ki, hogy saját magam töröm össze függetlenségemet és alárendelem magam az Úr Jézus felsőbbségének. Senki sem teheti ezt meg helyettem, nekem magamnak kell megtennem. Lehet, hogy Isten eljuttat eddig a pontig 365-ször egy évben, de nem teheti meg helyettem. Ez azt jelenti: Istentől való egyéni függetlenségem maghéját feltöröm és személyiségemet a vele való egységre felszabadítom - nem saját céljaim érdekében, hanem a Jézushoz való feltétlen hűség kedvéért.

Urunk nem kényszerít az engedelmességre. Nagyon világosan megmondja, mit kellene tennünk, de soha nem használ kényszerítő eszközt arra, hogy megértesse velünk. A vele való szellemi egységünk alapján kell engedelmeskednünk. Ezért bármikor beszélt is Urunk a tanítványságról, mindig elébe tette: "HA" - nem kell megtenned, csak ha szeretnéd.

Az olyan embernek, akit Jézus Krisztus szenvedésközösségébe fogadott, nincs magánélete, "külön világa a világban". Isten betör szentjei magánéletébe és átjáróvá teszi őket Önmaga és a világ között. Egyetlen ember sem bírná ki ezt, aki nem él közösségben Jézus Krisztussal. Nem önmagunk számára szentelt meg minket; elhívott az evangélium közösségébe. A velünk történő dolgok nem a személyünket érintik - Isten mégis általuk von be a vele való szorosabb közösségbe. Hadd tegyen tetszése szerint!

Az az elképzelésünk, hogy Isten megjutalmaz minket hitünkért, és lehet, hogy eleinte így is van. De a hit nem nyerészkedésre való, hanem arra, hogy helyes viszonyba állítson Istennel és Isten számára új alkalom felénk. Istennek gyakran romba kell döntenie élményeidet, ha szent vagy - azért, hogy magával kapcsolatot teremtsen benned.

Az a hit, amely ellentétben áll a józan gondolkozással, csak vakhit; az a józan gondolkozás pedig, amely ellentétben van a hittel: észuralom. A hitben való élet ezt a kettőt helyesen kapcsolja össze. A józan ész nem hit és a hit nem józan ész. A kettőnek egymáshoz való viszonya szerint vagy természeti, vagy szellemi az ember, ösztönei alapján él, vagy ihletettségben. Jézus Krisztus soha semmit nem mondott a "józan ész" alapján, hanem kijelentésből, amely eléri azt a partot, ahol a józan ész csődöt mond.

Sokan úgy néznek Jézus halálára, mintha Ő együttérzésből halt volna meg a bűneinkért. Az Újszövetség azt mondja, hogy bűneinket magára vette, mégpedig nem együttérzésből, hanem azonosulva velük. "Bűnért való áldozattá tette" Isten értünk. Elvette bűneinket halálával; halálának magyarázata pedig Atyja iránti engedelmessége volt és nem a velünk való együttérzés.

Nem a hitem ment meg engem, hit által csak megtapasztalom a szabadulást.

Nem is a bűnbánat szabadít meg, a bűnbánat csak jele annak, amit Isten ajándékozott nekem Jézus Krisztusban. Veszélyes a hangsúlyt az eredményre tenni az ok helyet.

Engedelmességem vagy odaszenteltségem állít helyes viszonyba Istennel? Soha! Krisztus halála által áll helyre a kapcsolatom Istennel.

Jézus Krisztus nem azt mondta: "Menj és ments lelkeket" - a lelkek megmentése Isten természetfeletti műve -, hanem azt: "Menj és tégy tanítvánnyá minden népet." Addig azonban nem tehetsz tanítvánnyá senkit, amíg te magad nem vagy az. Amikor a tanítványok visszajöttek első kiküldetésükből, tele voltak örömmel, mert az ördögök is engedtek nekik, de Jézus azt mondta: "Ne a sikeres szolgálatnak örüljetek; örömre akkor van ok, ha helyesen viszonyultok hozzám".

Jézus Krisztus úgy küldi el szolgáját, mint ahogyan Isten küldte el Őt. Ennek az elhívásnak nem az emberek rászorultsága a döntő, hanem Jézus parancsa. Istenért való szolgálatunkban az ihlető erő forrása mögöttünk van, nem előttünk. Manapság hajlunk arra, hogy ihletettségünkben előre nézzünk, hogy mindent elsöprően sikerre vigyük elképzeléseinket. Az Újszövetségben a felülről való sugalmazás mögöttünk van: az Úr Jézus az ihletettségünk forrása. Eszményünk az, hogy hűek maradjunk hozzá és az Ő vállalkozásait vigyük véghez.