Róma

HA a mindenható és szerető mennyei Atya gyermekei vagyunk, azt várhatjuk, hogy sima és kényelmes utunk lesz örök hazánkba? Az írás bőséges figyelmeztetést tartalmaz, hogy az ilyen hamis várakozásoknak csalódás lesz az eredménye. Nem vagyunk mentesek betegségektől és háborgatásoktól, amelyek az emberi fajra jellemzőek ebben a világban, amelyet tönkretett a bűn (22-33. v.). Valójában a Krisztushoz való hűség a normális emberi sors feletti szűkölködésbe juttathat, hogy az üldözésről ne is beszéljünk (35. v.).

PÁL a „törvény" szót nemcsak Isten törvényére használja, hanem elvi értelemben is, vagyis a tevékenység egységes módjára. Új természete gyönyörködött Isten törvényében, ezzel szemben azonban látott egy másik (elvi) törvényt a tagjaiban működni, hogy amikor jót akart tenni, a gonosz volt vele szemben (7,21-23).

AZ ELSŐ hat vers folytatja a 6. fejezet témáját egy további illusztrációval arról, hogy a hívő ember megszabadult a törvény hatalmától, és ecseteli a bűn erejét. Kötelezettségünk a szigorú és hajthatatlan törvénnyel szemben hasonlít egy szerelem nélküli és sivár házasság terhes kötöttségéhez, amelyet ha a halál felold, lehetővé válik egy új egybekelés. Emberi életből vett illusztráció nem tudja teljesen bemutatni Isten útjainak csodáit, és ez az analógia megtörik, mivel a törvény nem hal meg.

A HÍVŐ ember bűnhöz való viszonyának most további szempontjait mutatja be:

EZ a fejezet azzal foglalkozik, hogy milyen a viszonya a megigazult bűnösnek a bűnhöz, nem az érvelés hosszan tartó gondolatmenetével, hanem illusztrációk sorozatával, amelyek némiképpen egymásba fonódnak, mert nincsen olyan analógia az emberi életben, amely pontosan megfelelne a szellemi viszonyoknak.

A BŰNÖKET, amelyek rombolják a társadalmat, és az emberiséget kiteszik Isten haragjának, most nyomon követi a bűn gyökeréig a mi bukott természetünkben: leszármazásunk hosszú, de egyenes úton visszamegy az első Ádámra úgy, hogy természeti életünk gyakorlatilag az ő életének megörökítése. Ugyanúgy, ahogyan Lévi dédapjának „ágyékában" volt, és úgy tekinthető, mint aki benne volt az utóbbi cselekedetében (Zsid 7,9-10), úgy voltunk mi is Ádám ágyékában. Ebben az értelemben az ő bűne magában foglalta az ő ivadékainak teljességét, úgyhogy mindenki vétkezett őbenne (Róm 5,12).

A HIT általi megigazulás most helyet ad a csodálatos következményeknek az így megigazult hívőkre. Igazi békességnek kell megnyugodni az igazságon (Zsolt 85,11; Ézs 32,17; Róm 14,17; Zsid 7,2); de miután az isteni igazság elégtételt nyert, beléphetünk az Istennel való békesség élvezetébe (Róm 5,1). Ellentétben a népszerű teológiával, a hívő ember biztonsága és békessége nem annyira Isten csodálatos irgalmán nyugszik, mint inkább megingathatatlan igazságosságán.

PÁL, AKI jól megértette az önigaz zsidókat (Lk 18,11-12; Róm 10,3; Fil 3,4-7), tudta, hogy további erőfeszítést tesznek, hogy ellenálljanak tanításának a körülmetélkedés hangsúlyozásával, mintha az magában valamiféle érdemet biztosítana. Válasza az, hogy Ábrahám sokkal azelőtt igazult meg hit által, mielőtt körülmetélkedett, és hogy ugyanilyen módon a hit általi megigazulás elérhető zsidónak és pogánynak egyaránt. Ez ismét fájó pont volt a szenvedélyesen fanatikus zsidók számára (ApCsel 22,21-22).

PÁL az Róm 1,17-ben és Róm 3,21-ben előre látva azt az ellenvetést, hogy a hit általi megigazulásról szóló tanítása újonnan bevezetett dolog, most visszatér két nevezetes ószövetségi példára.

A MÁR említett érvek, amelyek az emberi vétket illetik, most össze vannak foglalva a 9. versben: „zsidók és görögök mindnyájan bűn alatt vannak", valamint a 19. versben, hogy „az egész világ Isten ítélete alá essék". Hogyan lehet akkor megigazulni? Pál felveszi az 1,16-17 témáját a 21. versben: „törvény nélkül jelent meg az Istennek igazsága". Ez az „igazság" a hit feltételével adatik, de nem cselekedetekért. Figyeljük meg a hitre és a meggyőződésre helyezett hangsúlyt a 22-31. versben.