PÁL a „törvény" szót nemcsak Isten törvényére használja, hanem elvi értelemben is, vagyis a tevékenység egységes módjára. Új természete gyönyörködött Isten törvényében, ezzel szemben azonban látott egy másik (elvi) törvényt a tagjaiban működni, hogy amikor jót akart tenni, a gonosz volt vele szemben (7,21-23).
A 8. fejezet a vereséget győzelemre fordítja. „Ó, én nyomorult ember", és ez változik a következőre: „felettébb diadalmaskodunk" (7,24; 8,37). Az „én", „engem" és „enyém" szinte eltűnik az önmagával való foglalkozással együtt, amit ezek jeleztek, és most az Atya Isten, az Úr Jézus Krisztus (Akit alig említ a 7. fejezet), és a Szent Szellem (Akit egyáltalán nem említ) válik az uralkodó témává. Az a gyötrő kérdés, hogy „kicsoda szabadít meg engem", a következőképpen változott meg: „...megszabadított téged a bűn és halál törvényétől" (7,24; 8,2). De hogyan? Pál nem tudott ellenállni, hogy elébe ne vágjon a megoldásnak a 7,25-ben, amelyet most alaposan kidolgoz.
Még egy másik törvényt is felfedezett - a Szellem (elvi) törvényét -, vagyis azt az alapot, amelyen a Szent Szellem tevékenykedik a hívő emberben. Ez az alap: „élet Krisztus Jézusban", és ezáltal megszabadult a bűn gravitációs vonzásától.
A Szent Szellem bennünk lakozása egyenértékű Krisztus bennünk lakozásával (9-10. v.). Valaki azt mondta, hogy senki, csak Krisztus tudja élni a keresztyén életet, de Ő kész azt élni a hívő emberben és általa (Gal 2,20; 2Kor 4,10-11; Fil 4,13).
Isten szempontjából az óember megfeszíttetett Krisztussal. A meg nem szomorított Szellem képessé teheti az átadott hívő embert, hogy ezt hatékonnyá tegye a test cselekedeteinek megöldöklésével (halálra adva megfeszítés formájában); vö. a 6,6-ot a Gal 5,24-gyel. Megmagyarázza, hogy mit jelent az átadottság: Szellem szerint járást, a Szellem dolgaival való törődést és vezettetést a Szellem által. A léleknek a törvénytől való félelem miatti rabsága helyet ad az elfogadás Szelleme kegyelmes befolyásolásának. Valósággá teszi számunkra azt a tényt, hogy Isten gyermekei vagyunk, és ösztönzi a hálás szívek boldog viszonzását, akiket elbűvölt az az óriási kiváltság, hogy így szólhatnak: „Abbá, Atyám", ahhoz a Valakihez, Aki lehajolt hozzánk, hogy szegény szívünk szeretetét kérje.