„De én örvendezni fogok az Úrban, és vigadok az én szabadító Istenemben" (Hab 3,18).

A Jézus Krisztustól tanult imádságot sokszor úgy mondjuk el, hogy oda se figyelünk. Vizsgáljuk meg néhány napon át, mit is jelentenek ennek az imádságnak a mondatai!

Jézus így kezdi: mi Atyánk. Olyan szót használ itt, amellyel a kisgyerekek szólították az apjukat. Ilyen egyszerűen és ilyen bizalommal járulhatunk a mindenható Istenhez, ahogyan egy kisgyermek megy az apjához, akiről tudja, hogy szereti.

„Miért dühösködnek a pogányok és gondolnak hiábavalóságot a népek?" (Zsolt 2,1).

Mindjárt következik a válasz is: „A föld királyai felkerekednek, és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az Ő felkentje ellen" (Zsolt 2,2).

Amire nézünk, annak az erőterébe kerülünk. Aki a bajaira néz, annak mindig lesz oka keseregni, panaszkodni. Aki az ellenségeire néz, félni fog. Aki önmagára, az vérmérséklete szerint vagy elbizakodik, vagy elcsügged.

És akik az Úrra néznek? Azok örömre derülnek.

Pál apostol ezt a biztatást a börtönből írta, ahol nélkülözött, fázott, barátai közül is többekben csalódott, s nem tudta, mi vár rá, egyre valószínűbb volt, hogy kivégzik Jézusért, a hitéért. És Filippibe írt levelében mégis többször említi, hogy örül.

Lehetséges az, hogy ennyi nehézség között is örül valaki? Van olyan, hogy „mindenkor" tud egy ember örülni? Igen, ha „az Úrban" él.

„Vigadozzanak a kegyesek tisztességben; ujjongjanak nyugvó helyükön!" (Zsolt 149,5).

„Nagy esőnek zúgása hallatszik" (1Kir 18,41).

Az embert nagyon meg tudja gyötörni, ha döntenie kell és tanácstalan, ha magára marad nehézségei között, ha bizonytalanná válik a jövője, ha úgy érzi, ki van szolgáltatva ismeretlen erőknek, s ha nem tudja, mi lesz vele, amikor meghal.