Láttam egész Izraelt szétszóródva a hegyeken, mint egy nyájat, amelynek nincs pásztora. (2Krón 18,4-17)
Amikor Jósáfát megígérte Ahábnak, hogy részt vesz a tervezett csatában, rossz érzése támadt. A Szentlélek jelzi a hívőknek, ha engedetlenek. Nem így szokott ő dönteni, hanem megkérdezi előtte Istent. Most legalább utólag meg kellene ezt tenni. Ahábot bosszantja ez a javaslat, de odaparancsolja az udvari prófétákat, akik mindig tudták, mit akar hallani a király. Egyöntetűen ezt kántálják: induljanak, mert győzni fognak.
Jósáfát még mindig nyugtalan. Odahívatja Mikeás prófétát is, és ő vereséget jövendöl. Milyen kegyelmes Isten, hogy még idejében küld egy igazmondót, aki valóban az ő akaratát hirdeti! Lesz-e erejük a királyoknak felismerni ezt, és engedni neki? Nem volt. Ekkor már Jósáfátnak is nehéz lett volna visszakoznia. Pedig ha megteszi, nem esik el sok fiatal férfi értelmetlenül a harcmezőn, nem maradnak árván és özvegyen sokan - minden eredmény nélkül.
Ebben a csatában Aháb király is elesett, és Jósáfát is majdnem ottmaradt. Van-e bennünk éberség, hogy idejében kérdezzük meg az Urat? Ismerős-e ez a lelki érzékenység, amikor a Szentlélek megmutatja: rossz úton járok? De még vissza lehet fordulni! Van-e ehhez bátorságunk, hogy ha késve is, de inkább vállaljuk a szégyent, mint az engedetlenséget? Nem számít, mit szólnak hozzá, mert Isten akarata a fontos. Van-e bátorságunk odaállni azok mellé, akik ezt képviselik? Egyre pogányabb világban élünk, ahol teljesen ismeretlen Isten útmutatása után tudakozódni. Nem népszerű ember az, aki ragaszkodik az Úrhoz. Az emberek bármit elhisznek, csak ne legyen benne a Bibliában. A világ minden iránt türelmes, csak az élő Isten és a benne hívők iránt nem.
De ezen a világon csak akkor tudnak segíteni a hívők, ha ragaszkodnak Isten igéjéhez. Kérjük el ezt a bátorságot a mi Urunktól! Ezzel használunk legtöbbet nem hívő embertársainknak is. Jézus Krisztus engedelmes maradt mindvégig.