"Könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk, mert igen elteltünk gyalázattal" (Zsolt 123,3).
Nem elsősorban attól kell tartanunk, hogy Istenben való hitünk károsodik, hanem attól, hogy belső állapotunk kárt szenved. "Őrizzétek meg azért lelketeket és ne csalárdkodjatok" (Mal 2,16). Lelki-szellemi alkatunknak félelmetes hatásai vannak. Ez az az ellenség, amely bensőnkbe hatol és eltéríti gondolkozásunkat Istentől. Van olyan kedélyállapot, amelyet nem szabadna megtűrnünk magunkban. Ha megtűrjük, ráébredünk, hogy eltávolítanak Istenbe vetett hitünktől és mire visszatérünk nyugalmunkba Istenhez, addigra belé vetett hitünk semmivé lett és felülkerekedett bennünk a testbe és az emberi ügyeskedésbe vetett bizalom.
Őrizkedj "e világ gondjai"-tól, mert ezek azok, amelyek felkeltik a lélekben a rosszkedvet. Különös dolog, hogy milyen hatalma van a legegyszerűbb dolognak is arra, hogy elfordítsa figyelmünket Istenről. Utasítsd vissza az élet gondjait, hogy el ne borítsanak!
A másik, ami elvonja figyelmünket, a védekezés szenvedélye. Augustinus így imádkozott: "Ó Uram, szabadíts meg attól a szenvedélytől, hogy szüntelenül védekezzem." Belső állapotunk lerombolhatja lelkünknek Istenbe vetett hitét. "Ki kell magyarázkodnom; meg kell értetnem magam az emberekkel." Urunk soha semmiben nem magyarázkodott. Hagyta, hogy a tévedések maguktól tisztázódjanak.
Amikor észrevesszük az embereken, hogy nem haladnak előre szellemileg, és ez az észrevétel kritikává torzul, akkor saját utunkat torlaszoljuk el Isten felé. Isten nem azért engedte meglátnunk mások hiányait, hogy kritizáljuk őket, hanem hogy közbenjárjunk értük.