A BŰNÖKET, amelyek rombolják a társadalmat, és az emberiséget kiteszik Isten haragjának, most nyomon követi a bűn gyökeréig a mi bukott természetünkben: leszármazásunk hosszú, de egyenes úton visszamegy az első Ádámra úgy, hogy természeti életünk gyakorlatilag az ő életének megörökítése. Ugyanúgy, ahogyan Lévi dédapjának „ágyékában" volt, és úgy tekinthető, mint aki benne volt az utóbbi cselekedetében (Zsid 7,9-10), úgy voltunk mi is Ádám ágyékában. Ebben az értelemben az ő bűne magában foglalta az ő ivadékainak teljességét, úgyhogy mindenki vétkezett őbenne (Róm 5,12). Ezenkívül bűn által megrontott természetét tovább adta, így a következő generációk általános halállal fizetik meg a büntetést (12,17). Mint az emberi faj eredendő feje, előképe az utolsó Ádámnak, de itt véget is ér a hasonlóság. Minden egyéb az ellentétet mutatja - ezért van az ismétlődő „nem" a 15-16. versben.
Ádám egyetlen és döntő engedetlenségével (amely bűnös élethez vezetett) utódait bűnösökké tette (a sok ellentét egyike). Fordítottjaként Krisztus tökéletesen engedelmes élete elvezetett az Atyja iránti engedelmesség döntő cselekedetéhez a halál önkéntes vállalásában, mégpedig a kereszthaláléban, amely által sokan (ellentétben az Eggyel) igazzá lettek (18-19. v.). Az igazságnak ezzel a legmagasabb rendű tettével feltámadása által egy új emberiség fejévé lett - mindenki, aki vele egyesült, tőle származó új, örök életet nyert. Az első Ádám egyetlen igazságtalan cselekedete által a halál uralkodott - most a bővölködő kegyelem uralkodik az utolsó Ádám által az igazság egyetlen döntő cselekedetével, és azok, akik befogadják a kegyelemnek ezt a bőségét, uralkodni fognak az életben ahelyett, hogy a halál zsarnoksága alatt lennének. Valójában a halál most is benne van a „mindenben", ami a miénk (1Kor 3,22), de szolgánkká lesz, hogy bevezessen bennünket az Úr közvetlen jelenlétébe (Fil 1,21).
Pál, mint mindig, gondosan az Úrnak tulajdonítja a dicsőséget, újra és újra hangsúlyozva, hogy mindez Őrajta keresztül érkezik. Az a kifejezés, hogy „Jézus Krisztus, a mi Urunk által", noha állandóan ismétlődik írásaiban, sohasem válik puszta formalitássá. Szívünk boruljon le imádatban, amikor ajkunkra vesszük ezt a kifejezést.