Magányos juhakolhoz ért a vándor egy este. Az ajtó nyitva volt, így beléphetett. A juhok közt ott ült a pásztor, aki rövid köszöntés után ismét a bárány fölé hajolt, amely nyilvánvalóan betegen feküdt a szalmán.
- Mi baja? - kérdezte a vándor.
- Eltört a lába - felelte a pásztor, miközben lágyan simogatta a bárányt.
Az idegen tudni akarta, hogy történt a dolog. A pásztor elmondta:
Én magam törtem el a lábát, mert már nem tűrhettem engedetlenségét. Hónapokon át próbáltam szeretettel jóra bírni, de nem hallgatott a szavamra. Mindig a maga útját járta. Volt úgy, hogy meredek szikláról kellett lehoznom, máskor a szakadék mélyéről kiemelnem. Egyszer csaknem elragadta a sas; a legrosszabb azonban az volt, hogy más juhok is a nyomába eredtek, futottak utána. Nem maradt más hátra, el kellett törjem a lábát, hogy ne tudjon többé elfutni. Először rettenetesen felháborodott, nem evett, és a fejével felém döfött, de most már alázatosan nyaldossa a kezemet és figyel a hangomra is. Nemsokára újra járni tud majd, de egyben biztos vagyok: nem lesz már többé engedetlen juh a nyájamban.
Mikor a vándor folytatta útját, arra gondolt: „Nem így kellene, hogy bánjon a Mennyei Pásztor is a juhaival?"
Áldásunkra van Urunk, ha keményen bánsz velünk, de tekinteted megvigasztal, ha összetörten könnyezünk. Mily boldogság, Pásztorunk, oltalmadban élnünk: Veled vígan járhatunk, csak jót teszel vélünk.