PERGÁMUM a pogány világ nagy vallási központja volt. A sok pogány istenség között, akiket imádtak, a legelőkelőbb a gyógyítás istene volt, Aesculapius. Neki az „üdvözítő” címet adták. Tőle, valamint szimbólumától, a kígyótól az ott élő keresztyének különösen iszonyodtak, és környezetük rendkívüli nehézséget jelentett számukra.
Az ApCsel 10 egyike a könyv kritikus fejezeteinek. Tartalmazza pogányok megtérését Péter igehirdetésén keresztül. Isten őt használta fel, hogy alkalmazza a hit ajtajának kulcsát a pogányok felé. Az Úr a Mt 16-ban adta neki a kulcsokat. Ez a fejezet az utolsó a három közül, amely kívülállók megtérését jegyzi fel az emberiség három ágazatából. Az etióp udvari ember hámita volt, Saul sémita volt, most pedig a százados Jáfet leszármazottja. Koméliusz hasonlított az első kettőhöz: igaz ember volt és nagy tiszteletnek örvendett.
Az Úr találkozása ezzel a figyelemre méltó asszonnyal feltehetőleg azon az egyetlen alkalmon történt, amikor az Úr elhagyta a zsidó területet, és Tírusz és Szidón határába ment. Ez a kananeus asszony közeledett az Üdvözítőhöz, és kérte, hogy gyógyítsa meg démontól megszállott lányát. Fontos megérteni, hogy ez az asszony pogány volt. Mint pogány, nem élvezte ugyanazokat a kiváltságokat, mint Isten választott népe.
Ennek az embernek a neve azt jelenti, hogy "birtokos", de kudarcot vallott annak megélésében. Minden értelemben illett rá a "vesztes" szó. Teljesen másképp is lehetett volna, hiszen nagy előnnyel indult. Trónra lépésekor mindent megkapott, mert apja jó ember, kemény munkás volt. Mind az apa, mind a fia ugyanannyi ideig ültek a trónon, de amíg ez az apa számára a megsegítés tizenhat esztendeje volt, a fia számára a pusztulás tizenhat éve lett.
A 33. VERS fényében problémákra kell számítanunk, de csak még több lesz, ha el nem fogadjuk, hogy Isten ugyanúgy, mint az ószövetségi időkben, még mindig törődik a nemzetekkel (ApCsel 17,26-27).
AZ APOSTOL most előre látja a kulturált pogányok valószínű reakcióját a pogány világ elleni vádbeszédére: „Ez mind igaz az aljas barbárokra. Nekik szükségük lehet a megmentésre - de nekem nincsen!" Mivel az emberi természet nem változik, ugyanez a hozzáállás ma is általános. Kulturált emberek azt képzelhetik magukról, hogy a bírói székben ülnek, pedig valójában ahhoz a társasághoz tartoznak, amely vád alatt van, és ki vannak téve ugyanannak a haragnak (5. v.).
AZ APOSTOLOK Cselekedeteinek második fele nyomon követi a keresztyén hit elterjedését a pogány világban. Így olvasunk a Pálnak és Barnabásnak adott megbízatásról a munkára vonatkozóan (1-3. v.), és az első missziós utazás megkezdéséről (4-13. v.). De ne feledkezzünk meg annak a gyülekezetnek a tulajdonságairól sem, amelyet maguk mögött hagytak.
Mika kijózanító illusztrációt szolgáltat számunkra a nemzet szomorú állapotáról a bírák napjaiban. Jómódú, tekintélyes és vallásos ember volt a maga birtokán, Efraim hegyvidékén, éppen a Silóban lévő istenháza közelében lévő dombon, 18,31. Megmutatja a valóságos voltát a négyszeresen elhangzó kijelentésnek: "azokban a napokban nem volt király Izráelben", 17,6; 18,1; 19,1; 21,25; és nagyon világosan illusztrálja azt, hogy mit jelent a további megállapítás: "kiki azt cselekedte, amit jónak látott", 17,6; 21,25. Ő is pontosan ezt tette.
AZ ÚR azzal fejezte be beszédét az Olajfák-hegyén, hogy leírta a kihallgatás és felülvizsgálat napját. Aligha van kétség, hogy ez az igehely a Messiásnak a pogányokkal kapcsolatos ítéletét írja le, aszerint, hogy milyen magatartást tanúsítottak a zsidók iránt a nyomorúság alatt (Jóél 3,1-8). Mindazáltal vigyáznunk kell, hogy ne használjuk fel pontos üdvtörténeti értelmezését arra, hogy elkerüljük lelkiismeret-vizsgálatra kényszerítő alkalmazását. A 40. és 45.
A KÁNAÁNI ASSZONY nyilvánvalóan valódi szükséget szenvedett; lányát kegyetlenül gyötörte egy démon. Első látásra mégis úgy tűnt, nem kap segítséget. Kérése először az Úr hallgatásával találkozott, és amikor később beszélt vele, megállapításai egyáltalán nem voltak bátorítóak. Tanítványainak, akiket foglalkoztatott az asszony ügye, ezt mondta: „Nem küldettem..."; neki pedig további könyörgésére így válaszolt: „Nem jó..." Nem arról van szó, hogy hiányzott nála valahogyan a szánalom az asszony vagy gyermeke iránt.