PÉTER JOBB halász volt, mint kardforgató. Amikor odacsapott Malkushoz egy karddal, csak egy fület sikerült levágnia, nem egy fejet (51. v.).
AZ ÚR az alamizsnáról (1-4. v.), az imádkozásról (5-15. v.) és a böjtről (16-18. v.) beszélt. Az első cselekvés az embertárs felé irányul a második Isten felé, és a harmadik önmagunk felé. Krisztus elítélte azt, aki az alamizsna adását kürtöléssel kísértette, azt, aki tereken helyezkedett el imádkozni, hogy tettének maximális nyilvánosságot biztosítson, valamint azt, aki eltorzította arcát annak közhírré tételére, hogy ő most böjtöl. Az első azt akarta, hogy „az emberektől dicséretet nyerjen" (2. v.), a második arra vágyott, „hogy lássák az emberek" (5.
EZT A ZSOLTÁRT a Zsid 1,10-12 az Úr Jézussal kapcsolatban idézi és rá vonatkoztatja. A zsoltár első részében látjuk az elvetett és magányos fájdalmak Férfiát, 1-24. v. A zsoltár második részében a változhatatlan örök Istent látjuk, valamint a Mindenható Isten válaszát az örökkévaló Fiúnak, 25-28. v.
Imádságában három fő téma található:
NEHÉMIÁS A PALOTÁBAN lakott, és úgy látszik, hogy a király kedvence volt. De Mózeshez hasonlóan a szíve a megalázott testvéreivel volt egy, és szíve buzgó volt, hogy bizonyságot tegyen Istenéről. Noha sohasem látta Jeruzsálemet, atyáinak városát, szerette azt, és érzéseit a Zsolt 137,5-6 szavaival lehetett összefoglalni. Testvérei jöttek, és szomorú beszámolóval szolgáltak neki Jeruzsálem helyzetéről, úgy, hogy sírva fakadt, Neh 1,4. Nem ő volt az utolsó, aki sírt Jeruzsálem felett. Nála messzemenően nagyobb Személy is ezt tette, vö. Lk 19,41.
ISTEN SZÁNDÉKAINAK megvalósulása néha késni látszanak, de sohasem maradnak el. Van egy nagyon is biztos értelmezés, amely szerint sohasem késnek egy pillanatot sem. A választott nemzetet szétszórták, nemzeti otthonuk elveszett, nemzettudatuk bizonyos mértékben elhalványult. Isten mégis előkészíti egy olyan nép visszatérését az országba, amely bálványimádóként ment el, de Istent félve jön vissza és újraépíti, sőt megtartja a házat, amíg az Ő Fia, Messiásuk megérkezik. Uralma úgy mutatkozott meg az emberek ügyeiben, hogy egy váratlan eszközt támasztott, Círuszt.
JÓSÁFÁTOT most Moáb, Ammon és Edóm hatalmas szövetsége fenyegeti. Ennek következményei az alábbiak voltak:
SALAMON MOST MINT király, népének jelenlétében imádkozik. Az imádság, akár egyéni, akár nyilvános, nem a személyes hivalkodás alkalma. Miért volt akkor egy nagy bronz emelvény felépítve a templom udvarában? Azért, hogy minden jelenlévő láthassa, és részt vehessen Salamon imádatában. Hasonlítsuk össze Nehémiás fából készült emelvényével, amelyet akkor használtak, amikor felolvasták a Szentírást Izráelnek, Neh 8,4-5. Egy faszerkezet, még ha Nehémiáséhoz hasonlít is, nem nagyon vetekedhetett Salamon gazdagságával.
KÉT vers van, amelyek nagyon érdemesek arra, hogy emlékezzünk rájuk 4,9-től. Jábes mindnyájunk előképe születésében, példa számunkra életében. Minden emberhez hasonlóan fájdalom közt született. Nevének jelentése „szomorú", amely megfelelő lehet bármelyikünknek, mert Ádám bűnének hatásai még velünk vannak, 1Móz 3,16; Jn 16,21. De miért írták úgy le, mint aki „testvéreinél tiszteletreméltóbb volt"? Miben különbözött tőlük? Ha semmi másról nem tudunk is, mindenkinek emlékezetes lehet őszinte imája, Jak 5,16. Az imádság szomorúság helyett örömet hoz, Fil 4,7-től.
SALAMON A TEMPLOM FELSZENTELÉSÉT áldással és Istennek adott hálával kezdte, 1Kir 8,12-21, imádsággal és könyörgéssel folytatta, ahogyan visszatekintett a múltra, 23-30. v. és előre a jövőre, 31-53. v., és egy nagy áldással fejezte be, 54-60, valamint figyelmeztetéssel, és az áldozat és örvendezés idejével, 62-66. v.
MILYEN KÖSZÖNETET tudott Dávid - vagy akár mi - adni az Úrnak mindazért, amit Ő jelentett és tett? Mert az Úr Isten nemcsak ismerte szolgáját, 20. v., hanem megjelentette szolgájának saját szándékait is, 21. v.; vö. 11.22.25. v. Azok, akik tudják, hogy „a Te néped" közé számláltatnak, 23-24. v., és hogy ők „a Te szolgád", 19-21.25-29. v., azokat szívük arra készteti, hogy „könyörgéssel könyörögjenek", 27. v. Az imádságot nem valamilyen szükségérzet ösztönzi.