Áldjátok Istent a gyülekezetekben! (Zsolt 68,27)
Mindazok, akik hittek, napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, és dicsérték az Istent. (ApCsel 2,44.46-47a)
Uram, köszönöm, hogy minden gondommal hozzád siethetek! Köszönöm, hogy meghallgatsz, megvigasztalsz és bekötözöl.
Hûséges az Úr, aki megerõsít titeket, és megõriz a gonosztól. (2Thessz 3,3)
Fáradtság. Ólomsúlyú, mindent átható. Mindent elnyomó és rossz hangulatot keltõ. Ez az az állapot, amikor már arra sincs energiánk, hogy Bibliát olvassunk és imádkozzunk. Nincs energiánk elcsendesedni. Ennek a hiánynak a következményeitõl õriz meg bennünket Isten. Furcsának tûnhet ez a kijelentés. Igen, meg kell õriznie bennünket, mert ha nem rá figyelve végezzük feladatainkat, akkor nagy támadási felületet engedünk át a gonosznak. Isten azonban nem hagy magunkra bennünket. És az a legcsodálatosabb, ahogyan ilyenkor közeledik felénk. Hiszen akkor érezhetjük meg a leginkább jelenlétét, amikor összetörtünk. Ekkor érezhetjük meg azt a csodálatos isteni kegyelmet, ami életünket megtartja. Érezhetjük a jelenlétét, mely új erõt ad. Olyan új erõt, amivel képesek vagyunk Isten által visszaverni a gonosz támadásait, s így biztonságban élhetünk Isten tenyerén.
S mikor völgyünkre tört az áradat, s már hegy sem volt, mely mentõ csúccsal intsen, egyetlenegy kõszikla megmaradt, egyetlen tornyos sziklaszál, az Isten. (Áprily Lajos)
Mindenható Istenünk! Te vagy egyedüli reménységünk. Te vagy az örökké létezõ, aki megsegíted a gyengét. Felemeled, megvigasztalod, és tenyereden hordozod. Köszönjük, hogy minden a javunkra van, még ha nem is mindig felel meg elképzeléseinknek. Úgy végezzük feladatainkat, hogy rád nézünk, és érted tesszük, nem magunkért. Kérünk, bocsáss meg nekünk, hogy oly sokszor fáradtságunkban nem emeljük fel tekintetünket a te keresztedre, és nem kulcsoljuk össze a kezünket. Kérünk, adj nekünk erõt, újulást. Te adj reményt, bíztatást. Ámen.