Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsõséget szeretetedért és hûségedért! (Zsolt 115,1)
Aki magától szól, a saját dicsõségét keresi, aki pedig annak dicsõségét keresi, aki elküldte õt, az igaz, abban nincs hamisság. (Jn 7,18)
Uram! Köszönöm, hogy a nagyobb utat te tetted meg felém. Kérlek lelked által, segítsd az elsõ lépést megtennem! Ámen.
Az Úr ezt mondta Abrámnak: általad nyer áldást a föld minden nemzetsége. (1Móz 12,1.3)
Ahogyan az Úr elhívta Ábrahámot, úgy hív el bennünket is. Nem kényszerítette õt arra, hogy aszerint cselekedjen, ahogyan megmondta neki. Csupán felszólította. És mindezt nem pillanatnyi szeszélybõl tette, hanem Ábrahám és utódai érdekét tartva szem elõtt. Ugyanígy bennünket sem kényszerít az õszinte engedelmesség és szolgálat útjára, mint valami tárgyat. Nem fog bennünket sohasem vontatókötélen húzni. Isten nem vonszol, hanem úgy vonz bennünket azon az ösvényen, amely ahhoz az ezernyi áldáshoz vezet bennünket, amelyet nekünk ajándékoz, ha követjük az utat. Ha nem látjuk be, hogy csak elõnyünk származik abból, ha minden természeti korlátunkat áttörjük, hogy Isten hívásának engedelmeskedjünk, akkor megfeledkezünk a kegyelemrõl, amelyet Isten nekünk akart ajándékozni. Ám szívünk nagyon ritkán számol ezzel a következménnyel! Rendszerint azzal kezdjük, hogy elõbb az áldozatokat, nehézségeket, akadályokat vesszük számításba, ahelyett, hogy Ábrahámhoz hasonlóan minden igyekezetünkkel az engedelmesség útjára lépnénk. Mert az engedelmességbõl megtett minden lépés igaz áldása a léleknek, hiszen az engedelmesség a hit gyümölcse; és hit által kerülünk igaz közösségbe Istennel.
A hit nem csupán értelmet, hanem örömet és reménységet is hozott életünkbe és világunkba. (Paul Claudel)
Kegyelmes Istenünk! Kérünk, adj nekünk erõt ahhoz, hogy engedelmeskedhessünk neked, és mindenkor a te utaidon járhassunk! Támogass bennünket minden napon, hogy ne a saját akaratunkat kövessük, hanem valóban legyen meg a te akaratod. Ámen.