A POLGÁRI kihallgatás, amely hol a tárgyalótermen kívül, hol azon belül folyt, rávilágít Pilátus dilemmájára. Kívül megpróbálja kiengesztelni a zsidó vezetőket anélkül, hogy kívánságukat teljesítené. Bent Krisztussal kerül szembe, Aki lelkiismeretének mélyére hatol, de nem szándékozik elfogadni igényeit. Az erkölcsi bátorság hiánya miatt középutat keres. Ilyen út volt, hogy felajánlotta Jézust a népnek egy megrögzött bűnöző alternatívájaként, így apellálva igazságérzetükre. Ez a terv kudarcba fulladt, amikor azok Barabbást választották (18,40). A katonák általi megkorbácsoltatás (1-3. v.) egy másik kísérlete volt céljának elérésében, arra számítva, hogy szánalomra indítja őket (5. v.). Jézus, miután Pilátus katonáinak mulatságává lett, feltehetően nagyon megindító látványt nyújtott, amelyre Pilátus a tömeg figyelmét a következő szavakkal irányította: „Íme, az ember!" Az a tény, hogy Pilátus a bűntelen Urat megkorbácsoltatta, mutatja, hogy ő, ugyanúgy mint a zsidók, keveset törődött az igazsággal. Reménye kudarcra volt ítélve; ahelyett, hogy szánakoztak volna, kiáltoztak: „Feszítsd meg, feszítsd meg!" A megkorbácsolás csak félmunka volt; ők kitartottak a teljes büntetés végrehajtása mellett (6. v.).
Pilátus gúnyosan rájuk hárította Jézus keresztre feszítésének felelősségét. Ők azt válaszolták, hogy annak ellenére, hogy Pilátus Krisztust ártatlannak nyilvánította, az ő törvényük elítéli, mint halálra méltó bűnöst, „mivelhogy Isten Fiává tette magát", és ha az engedélyt megkapják, végre is fogják hajtani az ítéletet (6-7. v.). Pilátusnak, mivel felelős volt a katonái által végrehajtott aljasságért, minden istentelensége mellett is jó oka volt arra, hogy még inkább megrémüljön ennek az új vádnak a hallatán (8. v.). Származásáról faggatja Jézust, de nem kap választ (9. v.), mert azt a választ, amit korábbi kérdésére kapott, lekicsinyléssel fogadta (18,33-38). Pilátusnak Krisztus feletti hatalma nem volt abszolút, ahogyan ő feltételezte (10. v.); felelős volt egy magasabb hatalomnak (11. v.; Róm 13,1). Mint a polgári hatalom képviselője elmulasztotta, hogy felelősséggel járjon el, végül is a császárt Isten elé helyezte, Jézust pedig kiszolgáltatta a megfeszítésre (Jn 19,13-16). Azonban Kajafás követte el a nagyobb bűnt, mint a teokrácia képviselője. Neki mindenképpen fel kellett volna ismernie Krisztust.
„A fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen" (Zsolt 2,2).