PÁL a korintusiakat a szívében hordozta (3. v.). Azt kéri, hogy tárják elég szélesre a szívüket az ő számára, hogy szeretetüknek mindenkori tárgya legyen (2. v.). Miért is ne? Nem ártott nekik. Nemcsak dicsekszik velük, hanem megvigasztalódott a velük kapcsolatos hírekkel (4-7. v.). A levél, amit nekik küldött, problémát jelenthetett, de nem sajnálja az erkölcsi eredmények miatt (8-9. v.). Bűnbánatot eredményezett. Felvázolja a helyzetet, amely miatt így járt el (9-10. v.). A dolog gyökere az Isten szerinti megszomorodás volt; ezután jött a törzs - a bűnbánat; végül a gyümölcs - az üdvösség. Az Isten szerinti szomorúság úgy látja a bűnt, ahogyan Isten látja, nemcsak következményeiben, hanem úgy, hogy az önmagában végtelenül gonosz. Ez megegyezik Isten bűnről alkotott látásmódjával. Ebből a szomorúságból a megtérés bővizű folyója árad. A megtérés a szándék megváltoztatását jelenti azzal a bűnnel kapcsolatban, amely miatt a személy megszomorodik. Ez „Istenhez való megtérés" (ApCsel 20,21), a bűntől az Atyához való fordulás, és ez üdvösségre vezet. Ez Krisztus szeretetének és áldozatának nagy hatalma, amely megolvasztja a szívet az igazi bűnbánat számára - „az Istennek jósága téged megtérésre indít" (Róm 2,4). Isten nem üdvözíti az embert addig, amíg ragaszkodik a bűnéhez. Azonban mégsem a megtérés, hanem Krisztus kereszten bevégzett műve az üdvösség alapja.
Mi a helyzet most a korintusiakkal? Megszomorodtak a bűn miatt, amit közöttük elkövettek. Közömbösség helyett azon buzgólkodtak, hogy tisztázzák magukat a vétektől, amelyben benne voltak. Felháborodtak a szégyen miatt, amely érte őket, féltek Isten haragjától. Mohón vágyakoztak arra, hogy újra lássák Pált. Buzgón igyekeztek kifejezni tiszteletüket, és készek voltak kimérni a bűnösre a megérdemelt büntetést. A 10. vers tanítását megerősítette saját megtapasztalásuk.
Miközben Pál szükségesnek tartja a vétkes megbüntetését és jó útra térését, fő célja az, hogy a gyülekezet hűsége és buzgósága biztos legyen - ahogyan volt is (14. v.). Mondhat nekik súlyos dolgokat, de nem becsüli le, sem nem becsméreli őket más emberek előtt (14-16. v.). Ez bizony jó, követésre méltó példa.
Figyeljük meg, hogyan utal Pál Titusz munkájára az egész levélen keresztül: 2,13; 7,6.13.14; 8,16-18.23; 12,18.