PÁL EMLÉKEZTETI őket saját, közöttük végzett munkájára, és az áldásra, amely nyilvánvaló volt. Bátran hirdette nekik az Igét az üldözés ellenére, amelyet Filippiben szenvedett el (2,2). Merészsége azonban nem természetes emberi bátorság volt, hanem az Úr tette képessé rá, mivel mint mondja, „volt bátorságunk a mi Istenünkben" (2,2).
Három ok miatt bízik az evangéliumban (2,3). Annak forrása nem csalás, nem is folyamodik tisztátalansághoz, és nincs szüksége ravaszságra a meggyőzéshez. Önmagának volt a bizonyítéka, és el is fogadták. Prédikálásában Istennek és nem embereknek a tetszését kereste (2,4). Ez abban volt látható, hogy munkája önzetlen volt, a hízelgés hiánya jellemezte, és mentes volt a kapzsiságtól és öndicsőítéstől (1,5-6). Ehelyett szelídséggel munkálkodott, mint a dajka, aki szelíd szeretettel gondoskodik gyermekeiről (2,7). Hajlandóságot mutatott arra is, hogy mindenét közölje velük, még a saját lelkét is az ő szellemi javukra (2,8).
Pál tanúnak hívja olvasóit (akik a külső tetteket látják), valamint Istent (Aki a szívet és gondolatokat látja), hogy állítása igaz arra vonatkozóan, hogy „szentül, igazán és feddhetetlenül" élt azok között, akik hittek (2,10). A „szentül" Pálnak Istennel szembeni magatartását írja le, az „igazán" az emberekkel szembeni viszonyát, és a „feddhetetlenül” önmagára vonatkozik, vagyis nem volt oka a szégyenkezésre. Ez a magatartás volt az alapja a figyelmeztetésnek, mert nem figyelmeztethette volna őket, ha maga szentségtelenül élt volna.
Pál munkája, amelyet Tesszalonikában végzett, nem volt hiábavaló, ennek pecsétje maguk, a megtértek (2,12). Ők befogadták Isten Igéjét, ezt bizonyította, hogy a szenvedést türelmesen elviselték. Pál törődött velük az üldözésben, és emlékezteti őket, hogy nincsenek egyedül a szenvedésben. A júdeai gyülekezetek is szenvedtek a zsidók kezétől (2,14-16). Azzal, ahogyan az üldözők egyetértettek gonoszságukban, az emberiség bűnös természete lett nyilvánvaló, ez viszont feltárja Isten jövőbeli ítéletének igazságos voltát. A szenvedés megengedésében Isten szándéka működik.
Végül Pál kifejezi azt a vágyát, hogy velük együtt legyen, és örül, hogy szilárdan megálltak az üldözések között. Ők az ő reménysége, öröme és örvendezésének koronája, és amikor együtt állnak majd az Úr előtt, ők jelentik Pál győzelmi koszorúját.