A HÍVŐ ember az Úrral kapcsolatba kerülve rájön, hogy idegen a világban, mert a világ nem ismeri őt, ahogyan nem ismeri Urát sem (2,11; 1Jn 3,1).
Ábrahám, a „héber" (ami azt jelenti, hogy „átmenő", vagy „az ember a másik oldalról"), készségesen megvallotta másoknak, hogy ő mennyei városra várakozott, és zarándok volt. így nem szégyellte Isten, hogy Istenének neveztessék (Zsid 11,16).
Jákob vándorlását botjával kezdte meg, és arra támaszkodva fejezte be (1Móz 32,10; Zsid 11,21). Isten régen szólt Izráelhez, megállapítva, hogy ők idegenek és vándorok Ővele együtt (3Móz 25,23). Ezt a zsoltáríró boldogan vallotta: „...én jövevény vagyok tenálad, zsellér, mint minden én ősöm" (Zsolt 39,13). A hívő ember, kivéve a világból Urának vonzereje által, el van küldve a világba, hogy zarándok módra bizonyságot tegyen életével és ajkaival (Jn 17,6.14.18).
De a szolga üldözéssel és hamis beállítással fog találkozni, ahogyan az Úr is (12.15. v.; Jn 15,18-20). Ebben Krisztus a példa. Akinek lépteit kell követnie. Krisztus, noha gyalázták és fenyegették, ravaszság nélkül járt, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ügyét az igazságos Bíróra, várva az Ő megvédelmezését (1Pt 2,21-23).
Az ilyen gonosz vádaskodások semmibevétele becsületes (nemes, illendő) magatartás, amely dicsőíteni fogja Istent az Ő látogatásának napján, vagy ítéletben, vagy bűnbánat ajándékozásában (2. v.; Lk 19,44; Ézs 10,3; Jel 11,13).
A hívők engedelmeskedjenek a fennálló hatalomnak, nem félelemből, hanem „az Úrért", mert Ő rendelkezett így a gonosztevők megbüntetésére (13. v.; Róm 13,1; Jn 19,11). Azonban Isten igényei mindenekfelett valóak (ApCsel 4,18-19).
Az istenfélelem szabályozhat minden kapcsolatot (13-14.17), még a rabszolgát és urát is eggyé teheti Krisztusban (Filem 16).
Amíg Krisztus szenvedései példaadóak is (21. v.), elsősorban helyettesítő jellegűek: „bűneinket maga vitte fel testében", hogy minket Istenhez vigyen. De mi vele együtt meghaltunk a bűnnek, hogy az igazságnak éljünk (24. v.; Gal 1,14; 2Kor 5,15).