„Szorult helyzetemből adj nekem kiutat…" Zsoltár 4,2
Igaz a mondás, hogy „a mindig csöndes tengeren még sohasem lett senki igazán jó tengerésszé." A szorongattatás által fejlődik ki bennünk a türelem. Az élet nyomasztó eseményei által kapunk szabad teret és jutunk előre.
Még e világ emberei is fölismerték, hogy a nehézségek nevelnek és előbbre juttatnak bennünket. Charles Kettering mondotta: „A problémák a haladás zálogai. Ne adjatok nekem mást, csak problémákat. A jó hírek elgyöngítenek."
Kiváltképpen azonban a keresztyének világában találunk bizonyságtételeket arról, milyen nagy haszna van a szorongattatásnak.
Ezt olvassuk például: „A szenvedés elmúlik, de hatása mindörökre megmarad."
A költő így erősíti meg ezt:
A világosság fiai közül nem egy
legszebb zenéjét éjszaka tanulta,
és az atyai ház dicső himnuszát
volt, aki a sötétben gyakorolta.
Spurgeon írta a maga utánozhatatlan módján:
"Attól félek, hogy mindaz a kegyelem, amelyet kellemes és könnyű pillanataimban és boldog óráimban kaptam, elférne egy pennyn (legkisebb angol pénzdarab). De az a jó, amelyet fájdalmaim, szenvedéseim és törődéseim útján nyertem, a maga egészében felmérhetetlen. Mi az, amit nem a kalapácsnak és reszelőnek köszönhetek? A nyomorúság házam legjobb bútordarabja."
És tulajdonképpen miért is lepne meg ez bennünket? Hát nem ezt mondja a Zsidókhoz írt levél névtelen szerzője:
„Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa" (Zsid 12,11).