Mi volt Jézus öröme? Az Ő öröme az volt, hogy teljesen átadta és odaszentelte magát az Atyának. Az volt az öröme, hogy véghezvigye, amiért az Atya elküldte. "Hogy teljesítsem a te akaratodat, ezt kedvelem..." (Zsolt 40,9). Jézus imádkozott azért, hogy örömünk egyre teljesebb legyen, míg nem lesz azonos az övével. Megengedtem-e Jézus Krisztusnak, hogy bevezessen engem az Ő örömébe?
Amíg át nem adjuk életünket minden apró részletéig, addig nem ismerjük meg az önzetlenség örömét. A legnehezebb átadni magunkat: "Megteszem, ha..." "Ó, igen, azt hiszem oda kellene szentelnem az életemet Istennek." Az ilyen beszédből hiányzik az önzetlenség öröme.
Urunk itt ezzel a képpel világítja meg az imádságot: amikor a jó gyermek jót kér. Úgy beszélünk az imádságról, mintha Isten a meghallgatásnál nem venné figyelembe hozzá való viszonyunkat (Mt 5,45). Ne mondd soha, hogy Isten nem akarja megadni, amiért imádkozol! Ne ülj le csüggedten, hanem keresd meg az okát, nézd meg a lajstromot: szerinte való viszonyban vagy-e feleségeddel, férjeddel, gyermekeiddel, társaiddal - "jó gyermek" vagy-e ezekben? "Ó, Uram, ingerült és mogorva voltam, de szükségem van a te szellemi áldásaidra".
Pált eltöltötte az az érzés, mennyire adósa Jézus Krisztusnak, és hogy ezt kifejezhesse, teljesen odaadta magát az Urának. Pál életének nagy ihletettsége az a látás volt, hogy Jézus Krisztus az ő szellemi hitelezője. Ugyanilyen adósnak érzem-e én is magam Jézus Krisztussal szemben minden egyes megváltatlan lélekre vonatkozóan? Akkor élek szellemi értelemben becsületesen, ha ezt az adósságot a lelkekre nézve törlesztem. Ami az életemben értékes, még a legkisebbet is Jézus Krisztus váltságának köszönhetem.
Ha életünk legbensőségesebb kapcsolatai ütköznek Jézus Krisztus igényeivel, Ő azt mondja: feltétlenül neki kell engedelmeskednünk. Tanítványnak lenni annyit jelent, hogy egy személynek, a mi Urunk Jézus Krisztusnak szenvedélyesen és személyesen odaszánjuk magunkat. Nagy különbség, hogy egy személynek vagy egy bizonyos ügynek, elvnek szentelem-e oda magam.
A Jézushoz jutás egyik legnagyobb akadálya a hajlamunk adta mentegetődzés. Természetes hajlamainkból korlátokat állítunk magunk elé. Ha mégis Jézushoz megyünk, akkor az első, amire rájövünk, hogy Jézus figyelembe sem veszi természetes hajlamainkat. Azt képzeljük, hogy tehetségünket Istennek szentelhetjük. De hogyan szentelhetnéd Istennek azt, ami nem a tied? Csak egyet szentelhetsz oda neki: a magadhoz való jogodat (Róm 12,1). Ha át akarod adni Istennek a magadhoz való jogodat, akkor Isten szent kísérletet visz végbe rajtad.
Az Úr ezt a megrendíthetetlen titkát megosztja azokkal, akik bíznak benne. "A te életedet ajándékul adom neked." Mi többet kívánhat az ember az életénél? Ez a legfontosabb. "Életedet ajándékul adom" - ez azt jelenti, hogy bárhová mégy, az életed megmenekül, semmi sem árthat neki. Oly sok embert foglyul ejt a dolgok látszata, ha nem is éppen a vagyon vagy bírni vágyás formájában, hanem Isten áldásait illetően. Mindennek el kell múlnia; de van valami sokkal nagyobb, ami sohasem múlhat el: "a Krisztussal az Istenben elrejtett élet" (Kol 3,3).
Tartózkodj minden olyan, Istennek végzett munkától, amely elvonhatja figyelmedet magáról Istenről. Igen sok szolgáló testvér a saját munkáját imádja. A szolgálattévő egyedül Istenre összpontosítsa magát, másra ne legyen gondja. Ez azt jelenti, hogy életének többi területei értelmi, erkölcsi és szellemi vonatkozásban szabadok legyenek, mint a gyermek; de ez nem a szeszélyes, önfejű, hanem a hálás gyermek szabadsága.
Mikor Isten szól, sokan hasonlítunk a ködben botorkáló emberhez: nem válaszolunk. Mózes feleletéből kitűnik, hogy ott volt valahol. A készenlét azt jelenti: helyes viszonyban vagyok Istennel és tudom, most hol állok. Mindig buzgón mondogatjuk Istennek, hogy hova szeretnénk menni. Az győz, aki készen van Isten és munkája számára, amikor meghallja a hívó szót.
