választás

Az egyéniség beburkolja a személyes életet. Az egyéniség csupa könyöklés: elválaszt és elszigetel. A gyermek életére jellemző és ott helyén is van, de ha összetévesztjük az egyéniséget a személyiséggel, akkor mindig elszigeteltek maradunk. Az egyéniség: az Isten teremtette magház a személyiség védelmére. El kell törnie, hogy a személyiség előjöhessen belőle és Istennel közösségre juthasson. Az egyéniség csak utánzata a személyiségnek éppúgy, mint ahogy a testi vágy meghamisítása a szeretetnek.

Jeruzsálem Urunk életében az a hely, ahol Atyja akarata iránti engedelmessége elérte a tetőfokát. "Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem" (Jn 5,30). Ez az egy uralkodó törekvés végigkísérte egész életén és semmi, sem öröm, sem fájdalom, sem siker, sem sikertelenség nem tudta céljától eltéríteni. "Szilárdan elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe" (Lk 9,51). Mindenekelőtt arra a nagy dologra kell gondolnunk, hogy felmenjünk Jeruzsálembe, hogy teljesítsük Isten tervét, nem a magunkét.

Az az akarat, amikor az egész ember csupa cselekvés. Akaratomat szüntelen gyakorolnom kell. Akarnom kell engedelmeskedni, akarnom kell megnyerni Isten Szent Szellemét. Amikor Isten látást ad nekünk az igazságról, soha nem az a kérdés, hogy Ő mit fog tenni, hanem, hogy mi mit teszünk. Az Úr nagy feladatokat állít elénk, és a legjobb, amit tehetünk az, ha visszaemlékezünk: mit tettünk, amikor Isten megérintett, amikor megmentett, vagy amikor először láttuk meg Jézus Krisztust, vagy amikor felismertünk egy drága igazságot.

Minket, szolgáló testvéreket nem a világiasság buktat el, nem is a bűn, hanem a szellemi felszínesség, amely utánozza korunk vallásos mintáit és a szellemi sikerekre kacsingat. Soha semmi másnak ne hódolj, csak Isten tetszésének. Menj ki a "táboron kívül és hordozd az Ő gyalázatát" (Zsid 13,13). Jézus azt mondta tanítványainak, hogy ne a sikeres szolgálatnak örüljenek. Mégis, úgy látszik, a legtöbben közülünk csak ennek az egynek örülünk!