megváltás

AZ ÉZSAIÁS 61,1-3 külön egységet képvisel. Ebből az Igéből olvasott fel Urunk a názáreti zsinagógában nyilvános szolgálatának elején, Lk 4,16-30. A mondatot közepén megszakítva fejezte be az Igét e szavakkal: „Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét". Ezután ezt mondta: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallásotokra. És mindnyájan bizonyságot tettek felőle, és elálmélkodtak kedves beszédein, amelyek szájából származtak".

A KÖNYV BEFEJEZŐ szakasza, az 58-66. fej., főképpen azzal a dicsőséges jövővel foglalkozik, amelyet Isten Izráelnek készített el, amikor majd ő lesz Isten kezében az áldások csatornája a világ számára. Az 58-59. fej. visszamegy a múltba, emlékeztetve őket bűneikre és törvényszegéseikre, majd ennek eredményeire: „a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orcáját tielőttetek, hogy meg nem hallgatott", 59,2. De Isten a maga független irgalmából felveszi a kezdeményezést.

AZOK A FEJEZETEK, amelyek a Szenvedő Szolga kritikus ige szakaszát követik, közvetlenül rá vonatkoznak. Láttuk, hogy hogyan valósult meg a megváltás nagy munkája, az 53. fejezetben. Lássuk most az eredményeket, először Izráel számára, 54. fej, aztán pedig a pogányok számára, 60. fej.

VALÓSZÍNŰLEG a 103. zsoltárt Dávid öreg korában írta, miután tapasztalata volt a bűnről és bűnbocsánatról. Dávid imádkozó ember volt, de ebben a zsoltárban nem annyira imádkozásról van szó, mint inkább dicsőítésről és imádatról. Három részre osztható:

(1)  A szólóének, 1-5. v. Az egyén. „Áldjad én lelkem az Urat".

(2)   A kórus, 6-18. v. Mások is csatlakoznak. Figyeld meg a névmásokat.

(3)  A szimfónia, 19-22. v. Angyalok, teremtés.

OLVASMÁNYUNK JÓB második válasza Bildád beszédére. Ebben Jób elítéli „barátait", mivel ragaszkodnak elmarasztaló vádaskodásukhoz, 1-5. v., panaszkodik, hogy Isten ellenségének tekinti, 6-20. v., könyörületükre tart igényt. Megváltójában való bizalmának fényében, 21-27, és sürgeti őket, hogy hagyják abba üldözését, 28-29. v.

ITT EGY OLYAN követelménnyel találkozunk, amelynek nincsen megfelelője az Újszövetségben. Ez a törvény meghatározza azokat a feltételeket, amelyek szerint személyeket és javakat Isten szolgálatára lehetett felajánlani. A 2-8. vers személyek felajánlásáról beszél, és eszünkbe jut Jefte ünnepélyes fogadalma, amely lányára vonatkozott, Bír 11,30-31, valamint Anna fogadalma fiával, Sámuellel kapcsolatban, 1Sám 1,11. Külön kezelték az állat, 9-13. v., valakinek a háza, 14-15, valamint valakinek a földje megváltását, 16-25. v.

MAGYARÁZATAINKAT egyetlen tételre fogjuk korlátozni mindkét fejezetből, a szentélyen belüli kárpitra, valamint a külső udvarban lévő rézoltárra. Ahogyan bent állunk a sátorban és körülnézünk, minden az Ő dicsőségéről beszél, Zsolt 29,9.

EZ AZ ÉNEK logikus következménye a 14. fejezet végének. „És látta Izráel... félte azért a nép az Urat és hittek az Úrnak", úgy, hogy „Akkor énekelte Mózes és Izráel fiai", 2Móz 14,31; 2Móz 15,1. Mózesnek ez az ihletett éneke felismeri Jahve kegyelmét és hatalmát, és előretekint a megváltási mű csúcspontjára, amely Egyiptomban kezdődött számukra. Izráel valóban hit által énekelt; lásd Zsolt 106,12. Az ének Istennel foglalkozik és azzal, amit Ő tett, „Téged, Te, Tied, Tiéid", és nem jut benne hely önmaguknak. A nép a „Te néped", 16. v.