EZ VOLT a második alkalom, hogy Jézus, csupán néhány kenyérrel és hallal nagy sokaságot elégített meg. Jól ismert az elmélet, hogy a kosarak, amelyeket megtöltöttek a maradék darabokkal ebben a második esetben, nagyobbak voltak, mint azok, amelyeket az első esetben töltöttek meg. Mindenesetre a kosarak számának van egy egyszerű, de értékes tanulsága számunkra.
A KÁNAÁNI ASSZONY nyilvánvalóan valódi szükséget szenvedett; lányát kegyetlenül gyötörte egy démon. Első látásra mégis úgy tűnt, nem kap segítséget. Kérése először az Úr hallgatásával találkozott, és amikor később beszélt vele, megállapításai egyáltalán nem voltak bátorítóak. Tanítványainak, akiket foglalkoztatott az asszony ügye, ezt mondta: „Nem küldettem..."; neki pedig további könyörgésére így válaszolt: „Nem jó..." Nem arról van szó, hogy hiányzott nála valahogyan a szánalom az asszony vagy gyermeke iránt.
A HANGOT, amely egykor kiáltott a pusztában, erőszakkal elhallgattatták. Amikor Heródes hallott Jézusról, rossz lelkiismerete arra a gondolatra vezette, hogy János visszajött a halálból, és feltámadásában csodákat tesz, amit életében sohasem tett (Jn 10,41). Jézus, meghallva János vértanúhalálát, a magányt kereste. Nem hagyták azonban békén. A sokaság követte, és tapintatlanul megszakították elmélkedését. Gyönyörű megfigyelni, ahogyan az Üdvözítő fogadta őket. Nyoma sem volt benne a haragnak; nem volt jele bosszankodásnak.
AZ OLVASNIVALÓ hat példázatot tartalmaz. Az első három példázatot, ahogyan a magvetőét is, szabadban mondta el Jézus egy sokaságnak (1-3. v.). Az utolsó három példázatot a házban mondta el, és a tanítványoknak szánta (36. v.). Az első három példázat azzal foglalkozott, milyen a menny királysága külsőképpen. Az utolsó három Isten gondolatait tárja fel a királyságról, és megmutatja, hogy neki van válasza minden gonoszságra és bűnre, amely a hamis vallásossággal van kapcsolatban, amelyet a három nyilvános példázat írt le.
AZ A HÉT példabeszéd, amelyet Bálám mondott, Izráel nemzetére vonatkozott (4Móz 23-24); az a hét példabeszéd, amelyet Jézus mondott a Mt 13-ban, a menny királyságára vonatkozik.
A FARIZEUSOK kétségbeestek, mert a nép helyes következtetést vont le az Úr hatalmas gyógyító tetteiből (23. v.). Hatalmát nyilvánvalóan nem lehetett megmagyarázni csupán emberi szinten. A farizeusok, minthogy nem tudták megkérdőjelezni a csodák hitelességét és nem voltak hajlandók azokat Isten hatalmának tulajdonítani, azt állították, hogy Jézus az ördög szövetségese. Az Úr fogta a vádjukat, és nyugodtan darabokra szedte. Rámutatott, mennyire abszurd feltételezés van a vádaskodásukban, éspedig az, hogy a Sátán önmaga ellen cselekszik.
A FARIZEUSOK azzal törődtek, hogy védelmezték saját nyugalomnapjuk érdekeit (2., 10. v.). Jézus azonban már messzemenően jobb nyugalmat ajánlott az embereknek (Mt 11,28-29).
MÁTÉ HANGSÚLYT HELYEZ Jézus imájának idejére és körülményeire (25-26. v). Az a kifejezés, hogy „abban az időben", ráirányítja figyelmünket arra a sötét háttérre, amely a fejezet megelőző részében van leírva.
AZ ÚR megbízást adott az apostolainak: „Menjetek", mondta (6. v.). Mielőtt azonban valóban „kiküldte" őket (5. v.), először „hatalmat adott nékik" (1. v.). Az Úr mindig ellát megfelelő erővel a feladathoz, amelyet ad. Attól a naptól, hogy Dávid felkent király lett, az Úr Szelleme birtokba vette (1Sám 16,13). Ha Elizeusnak prófétának kell lennie Illés „helyén" (1Kir 19,16), akkor meg fogja kapni Illés palástját és az Ő szellemének kettős mértékét (2Kir 2,9-15). Amikor az Úr elhív, mindig felszerel, és kielégít minden szükséget.
FELKELTETTE A FIGYELMET az Úr csodáinak azokra gyakorolt hatása, akik látták azokat, vagy hallottak róluk (Mt 9:8.26.31.33). Nyilvánvalóan nagy volt az örömük azoknak, akik személyesen tapasztalták meg hatalmát. Akik úgy határoztak, hogy örömüket énekben fejezik ki (Jak 5,13), nem találhattak erre jobb szavakat, mint a Zsolt 103,3-5, ahol Dávid ötféle leírást adott az Úrról.