Nemcsak azok ellen a dolgok ellen kell küzdened, amelyek megakadályozzák, hogy Istenhez juss; tusakodnod kell a lelkekért is imádságodban. De soha ne mondd, hogy Istennel harcolsz, ez nem igaz az Írás szerint. Ha harcolsz Istennel, egész életedre nyomorék leszel. Amikor Isten közelít hozzád a neked nem kívánatos úton és te megragadod Őt, mint ahogy Jákób harcolt vele, akkor arra kényszeríted, hogy kificamítsa a csípőcsontodat. Ne sántikálj az Isten útjain, hanem előtte küzdj meg a dolgokkal és felettébb diadalmassá leszel általa.

Ha valamiben nem tudod magad kifejezni, küzdj, amíg sikerül. Ha nem teszed, valakit egész életére megszegényítesz vele. Azon fáradozzál, hogy Istennek valamelyik igazságát fogalmazd meg magadnak, és Isten ezt másnál is felhasználja majd. Menj át Isten szőlőprésén, amely kisajtolja a szőlőszemeket.

A 126. zsoltárban Izráel fiai arra az időre emlékeznek, amikor a hosszú babiloni fogság után visszatértek országukba. Olyanok voltak akkor, mint az álmodók, szájuk megtelt nevetéssel és énekléssel. Még pogány szomszédjaik is arról a hatalmas dologról beszéltek akkortájt, amit az Úr az Ő népével cselekedett.

Életünk egyik nagy tragédiája, amikor látnunk kell, hogy emberek miként tékozolják el életüket. Végül is az embert Isten a maga képére, önmagához hasonlónak teremtette. Isten képviselőjének kellene lennie, s nem a bűn rabszolgájának. Arra a kérdésre, hogy: „Mi az ember tulajdonképpeni célja?", a válasznak így kell hangzania: „Az ember tulajdonképpeni célja, hogy Istent dicsőítse és Őt mindörökké megörvendeztesse." Ha ezt a célt eltévesztjük, mindent eltévesztünk.

Amikor valami nehéznek látszik, abban a veszélyben forgunk, hogy Istent hibáztatjuk, pedig nekünk nincs igazunk - Istennek mindig igaza van. Kiforgattunk valamit, amit nem akarunk elengedni. Mindaddig, amíg a két végletnek akarunk szolgálni: önmagunknak és Istennek, zűrzavarba jutunk. Egyedül Istenre hagyatkozva kell állást foglalnunk. Amikor ide eljutunk, mi sem könnyebb, mint szent életet élni. A nehézségek akkor támadnak, amikor bitoroljuk a Szent Szellem tekintélyét saját céljaink érdekében.

Lehet az ember annyira elfoglalt, hogy közben tulajdon lelke kiszárad. Sokszor túl sokat törődünk a magunk munkájával, és keveset Istenünkkel. Azok az igehirdetők, akik nem szentelnek elég időt az Isten Igéjében való elmélyülésre, és az Úrral való közösségre, egy idő után csak másodkézből származó üzenetet hirdetnek, amelyben alig van, vagy már nincs is szellemi tartalom. Sok az olyan hívő, aki fél egyedül lenni. Mindig más emberekkel akar együtt lenni. Semmi ideje nem marad a csöndes elmélyülésre. Modern életünk hajszolja az embert, hogy mindig aktív legyen.

Nem járhatsz közben másokért, ha nem hiszel a megváltás valóságában. Enélkül csak hiábavaló rokonszenvvé alacsonyul másokért való imádságod, és csak közömbösségedet erősíted. A közbenjárásban Isten elé viszed azt a személyt vagy körülményt, ami éppen a szíveden fekszik, amíg az Ő állásfoglalását azok iránt meg nem érted. A közbenjárás azt jelenti, "betöltjük, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek" (Kol 1,24). Ezért olyan kevés a közbenjáró. A közbenjárás úgy történik, hogy odaállok az illető helyére.

A személyiség az a sajátos, kiszámíthatatlan valami, amiről úgy beszélünk, mint ami mindenki mástól megkülönböztet minket. Személyiségünk mindig túlságosan szétágazó ahhoz, hogy át tudjuk fogni. Lehetséges, hogy az a sziget, amit a tengerben látunk, egy mélybe rejtett nagy hegynek a csúcsa. A személyiség ilyen sziget, mit sem tudunk a lent rejtőző nagy mélységekről, ennek következtében nem tudjuk önmagunkat felbecsülni, megismerni. Először ugyan azt gondoljuk, hogy igen, később azonban ráébredünk, hogy csak egy valaki van, aki megért minket, és ez a Teremtőnk.