Skip to main content

11.17 Fenyít, de nem hagy el soha

"Nem taszítja el népét az Úr, nem hagyja el örökségét" (Zsolt 94,14).

 Bizony, egyet sem vet el közülünk. Az emberek között mindig vannak kivetettek, Istennél soha. Az Ő kiválasztása megmásíthatatlan és szeretete örök. Senki sem talál olyan embert, akit Isten elhagyott volna, miután kijelentette magát neki, és az Krisztust Megváltójaként elfogadta.

 A zsoltáros meg akarja vidámítani a megszomorodottak szívét ezzel a nagy igazsággal. Isten megfenyíti ugyan az övéit, de soha nem hagyja el őket. A törvény és a vessző által Isten nevel bennünket. Nevelése gyümölcse az, ha szellemünk megnyugszik, elménk kijózanodik és nagy békesség tölt el minket. Az istenteleneket magukra hagyja, hadd ássák a vermet, hogy végül a saját vesztükre beleessenek. Az istenfélőket viszont iskolába küldi az Úr, hogy előkészítse őket az odaát váró dicsőséges rendeltetésükre. Eljön az ítélet, hogy végezzen a lázadókkal, és elégtételt szerezzen az istenfélőknek. Ezért viseljük nyugodt alázattal a fegyelmezés vesszejének csapásait; nem a haragvó, hanem a nagyon szerető Isten csapásai azok.

Tisztogass bár bajjal olykor engemet,
kegyelmeddel szenteld szenvedésemet;
bár e test erőtlen, te oltárodon
keserű pohárral, hittel áldozom.