Skip to main content

11.10 A dicsőség a küszöb felett

OLVASNIVALÓ: 
Ezékiel 10,1-22

ISTEN DICSŐSÉGE FOLYTATTA késedelmes eltávozását a templomból, ahol a salamoni felszentelés óta jelen volt. Ez az eltávozás a pogányok idejét jelenti, amikor Isten trónja már nincsen többé Jeruzsálemben. A dicsőség a szentek szentjében volt a kárpiton belül; „ott volt", 8,4; eltávozott a „ház küszöbéhez", 9,3; most „a ház küszöbére" ment, 10,4; azután az Úr háza keleti kapujának bejáratához, 10,19, végül pedig eltávozott a városból az Olajfák hegyére, 11,23. Így teljesedett be, amit Isten Jeremiáson keresztül mondott: „úgy cselekszem ezzel a házzal... amint Silóval cselekedtem", Jer 7,14, éspedig úgy, hogy elhagyta, minthogy a dicsőség eltávozott, Zsolt 78,60.61.

Ebben a fejezetben Istennek a templomból eltávozó dicsősége egybeolvad azzal a dicsőséggel, amelyet a diadalszekeret formáló kerubok feletti mennyezet felett látott. A bekövetkezett tragédia ellenére a dicsőség úgy van leírva, mint „fényesség", amely megjelent a házban és az udvaron, amely „betelt az Úr dicsőségének fényességével", 4. v. Mindezt csak Ezékiel észlelte a látomásban.

Az Ézs 6,6-ban tüzes parazsat használtak a megtisztításhoz, de itt, a 2,6-7-ben a tüzes parazsat a városhoz használják. A 9,4-ben említett gyolcsba öltözött férfi kegyelmet készült gyakorolni, de itt, a 10,7-ben a férfi a parazsat ítéletre használta. Manapság terjengősen beszélnek az isteni szeretetről, de szándékosan figyelmen kívül hagyják az ítéletet. A Jn 3,16-21 foglalkozik Isten bánásmódjának ezzel a két szempontjával - „el nem kárhozik", és „immár elkárhozott".

Ezékiel világossá teszi, hogy az Úr dicsőségének leírása, amely a 8-22. versben szerepel, ugyanaz, mint az, amelyet az 1. fejezetben látott a Kébár-folyó mellett, a fogságban. Isten dicsősége messze a városon kívül ugyanaz volt, mint a városon belüli dicsősége. A 13. versben a kerekeket „forgókerekeknek nevezték", ahol nyilván parancsot adtak a kerekeknek, hogy gyorsan forogjanak - vagyis nem kellett tovább késlekedni. Isten Szelleme nem küzd állandóan az emberrel; eljön az idő, amikor alázúdul az isteni ítélet, 1Móz 6,3.7.

Az irgalom addig uralkodik, amíg be nem kell következnie az ítéletnek - ez tanulság manapság, amíg az evangéliumot hirdetik, amíg az alkalom meg nem szűnik. Nem nagyon csodálhatjuk, amit Pál írt: „Jaj ugyanis nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem", 1Kor 9,16. De Jeruzsálem számára Ezékiel napjaiban már túl késő volt; az események már közeledtek ahhoz, amikor jött a híradás: „Megvétetett a város", Ez 33,21.