A SAMÁRIAI asszony elcsodálkozott, amikor az Úr zsidó létére inni kért tőle. Amikor ezt követően Jézus beszélt az élő vízről, amelyet Ő adhatott, a nő teljesen félreértette. Azt hitte, hogy az Úr a kútban lévő vízről beszélt és minthogy nem volt semmije, amit a vízmerítéshez használhatott volna, megjegyezte: „a kút mély" (11. v.). Természetesen ez szó szerint igaz volt de még inkább igaz szellemi értelemben. Valójában az, amit Krisztus nyújt, sokkal több egy mély kútnál; az olyan vízforrás, amely örök életre buzgó vizet ad (14. v.). Az ezt követő beszélgetés alatt az asszony gondolatai elterelődtek a kútról, sőt még vizesvödréről is (28. v.), hogy hallgassa azt a figyelemre méltó személyt, Akivel összetalálkozott. Az Úr megmutatta neki, hogy ismeri múltját és jelenét, és feltárta számára az imádkozás igazi értelmét, továbbá világosan megmondta neki, hogy Ő a Messiás. Sok samaritánus hitt benne az asszony bizonyságtételének eredményeként (29,39-42. v.). A tanítványok is megtanulták, hogy az Úr olyasmivel táplálkozik, ami nem kapcsolatos fizikai szükséglettel, hanem inkább az Atya akaratának megvalósulásával (34. v.).
Az evangélium második jele ebben a fejezetben van. Az Úr ismét ellátogatott Kánába, és találkozott Heródes király egyik főemberével. Volt annak egy fia, aki súlyos beteg volt Kapernaumban, amely onnan mintegy 30 km-re terült el. A nemes ember nyilván azt várta Krisztustól, hogy elutazik Kánából Kapernaumba, hogy a fiát meggyógyítsa (jn 4:47,49). Az Úr azonban, miután megkérdőjelezte az ember őszinteségét, azt mondta neki, hogy menjen útjára, mert a fia meggyógyult. Az Úr anélkül gyógyította meg a fiút, hogy látta volna, és így bizonyította, hogy Úr minden távolság felett. A nemes ember fokozatos gyógyulást várt (52.v.), de szolgái tájékoztatták, hogy a láz azonnal elhagyta a gyermeket. Ekkor értette meg, hogy fia pontosan akkor gyógyult meg, amikor Jézus kimondta a szót. Ennek eredményeképpen a nemes ember hitt a háznépével együtt. A fiú Krisztustól távol, reménytelen állapotban volt, és mégis csodálatosan megszabadult az Úr szava által. A hívő egykor ugyanilyen reménytelen állapotban volt (Ef 2,1-3), Krisztustól távol (2,11-12), és aztán megszabadult (2,4-10,13-22). Ha az első jel (Jn 2,11) Krisztus dicsőségének megnyilvánulása volt, a második jel a benne való teljes bizalmat mutatja meg.