Skip to main content

12.13 Közösségben

"Amikor erről beszélgettek egymás között azok, akik félik az Urat, az Úr figyelt, és meghallgatta. És beírták egy könyvbe az Úr előtt emlékeztetőül azokat, akik Őt félik, és megbecsülik nevét." Malakiás 3,16

Lehet az ember annyira elfoglalt, hogy közben tulajdon lelke kiszárad. Sokszor túl sokat törődünk a magunk munkájával, és keveset Istenünkkel. Azok az igehirdetők, akik nem szentelnek elég időt az Isten Igéjében való elmélyülésre, és az Úrral való közösségre, egy idő után csak másodkézből származó üzenetet hirdetnek, amelyben alig van, vagy már nincs is szellemi tartalom. Sok az olyan hívő, aki fél egyedül lenni. Mindig más emberekkel akar együtt lenni. Semmi ideje nem marad a csöndes elmélyülésre. Modern életünk hajszolja az embert, hogy mindig aktív legyen. Kifejlesztjük magunkban a rendkívüli hajtóerőt, amely olyan tempóba hajszol bennünket, amelyből már nehéz a menekvés. Mintha az egész élet szüntelen törtetés lenne, mindig gyorsabban, mindig messzebbre. Ennek eredménye pedig az, hogy már egyáltalán nem növesztünk szellemi gyökereket. Még mindig ugyanazokat a kegyes közhelyeket mondogatjuk, amiket már húsz éve emlegetünk.

De akadnak, akik kényszerítik magukat, hogy ebből a versenyfutásból kitörjenek. Visszautasítanak egy-egy meghívást. Kevésbé fontos tennivalókat félre tudnak tenni, hogy egy ideig csak az Úrral lehessenek együtt. Elszánt következetességgel biztosítanak időt az imádságra és az Isten Igéjével való foglalkozásra. Van egy csöndes rejtekhelyük, ahová nem hat el a világ lármája, és ahol egészen egyedül lehetnek az Úr Jézussal.

Az ilyen embereknek belső útjuk van Istennel szoros közösségben. „Közösségben van az Úr az Őt félőkkel, szövetségére tanítja őket" (Zsolt 25,14). Isten olyan titkokat jelent ki nekik, amelyekről fogalmuk sincs azoknak, akik csak a külső, hajszolt életet élik. Akik Isten szentélyében laknak, azok úgy élhetik át Isten közelségét, ahogyan azoknak, akik csak a világ pitvarában élnek, fogalmuk sem lehet róla. Nem véletlen, hogy Isten éppen annak a tanítványnak ajándékozta a Jelenések látomását, aki Jézus Krisztus kebelén pihent.

Gyakran gondolok Cecil szavaira: „Mindenütt és mindenkinek azt mondom: Légy szüntelenül beszélgető kapcsolatban Istennel, különben tönkremegy a lelked. Járj mindig Istennel, mert különben a Sátán megy veled. Növekedj a kegyelemben, különben elveszíted azt. És mindezt csak úgy teheted meg, hogy idődnek megfelelő részét ennek a célnak szenteled, és minden erre alkalmas eszközt felhasználsz. Nem tudom, hogy van az, hogy egyes keresztyének oly kevés időt szánnak arra, hogy visszavonuljanak és belső csöndben legyenek. Megállapítom, hogy a korszellem olyan erős, hogy alkalmazkodást követel. Látom, amint gondolataimat az örvénye magával sodorja, és engem a testies természet szennyével von be... Arra kényszerülök, hogy szabályszerűen visszavonuljak, és azt mondjam szívemnek: „Mit keresel te itt? És hol állasz most?"