„Levettetett a mi testvéreink vádolója, aki vádolta őket éjjel-nappal a mi Istenünk előtt" (Jel 12,10).

Elhangzott Jósáfát király imádsága, a nagy gyülekezet csendben áll és vár. Mire? Az ellenség rohamosan közeledik. Nem kellene most már tenni valamit? Mégis mit? Akármit, de cselekedni kell. - Mi a hit magatartása?

„Mert aki bement az Ő nyugodalmába, az maga is megnyugodott munkáitól, mint Isten is a magáétól" (Zsid 4,10).

  Az ellenség tehát közeledik, védekezésre nincs se idő, se mód. Mit tesz ilyenkor egy felelős vezető és a nép? A nép összegyülekezett a jeruzsálemi templomba, a király pedig mindenki füle hallatára elmondott ott egy megrendítő imádságot. Mert sem a hívő hite, sem imaélete nem magánügy. Ebben az esetben a legteljesebb mértékben közügy volt.
  Ez nem mutatvány, nem zavarában tesz valami rendkívülit, hanem mindig így szokta. Beszélget mennyei Atyjával. Ha öröme van, akkor is, ha bánat éri, akkor is, jóban, rosszban - mindig.

Ez derült égből villámcsapás volt. A felderítők hozták a vészhírt, ráadásul olyan közel járt az ellenség, hogy már felkészülni sem lehetett a védekezésre, nem beszélve a nagy túlerőről.

„És lesz, hogy annak a férfiúnak vesszeje, akit kiválasztok, kihajt" (4Móz 17,5).

„De mi ez ennyi sok népnek?" (Jn 6,9).

Jósáfát épségben tért vissza Jeruzsálembe. Isten nagy csodája volt ez, ő mentette meg az életét. És mi fogadja? Eléje ment Jéhú próféta, és ezt mondta: az istentelennek kellett segítened? Nagyon haragszik rád az Úr! Úgy, mint Nátán Dávidnak, szemébe mondja bűnét. Szép kis fogadtatás a nagy sokk után.