„Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz a teljes délig" (Péld 4,18).

Annak ellenére, hogy Salamon és több más király is példát szolgáltatott erre, nem szükséges elfogadnunk azt a tételt, hogy az ember életének végső napjai a szellemi hanyatlás napjai lehetnek. Gondoljunk például Jákobra Kánaánba való visszatérése után. Ő, aki mindig olyan nyughatatlan volt, most nyugodtan telepedett le az országban.

Mi szükséges ahhoz, hogy jó hatásfokkal tudjuk olvasni és hallgatni Isten igéjét, vagyis hogy eredményes, gyümölcsöző legyen az életünk?

1. Szükséges hozzá egészséges passzivitás, „...szelíden fogadjátok a belétek oltott igét..." A templom Isten műhelye, ahol ő formál minket. A templom nem színház, hanem műtő, ahol teljes bizalommal kiszolgáltalom magamat Istennek - gyógyulásom érdekében.

Húsvét hajnalán néhány asszony kiment Jézus sírjához, hogy „megnézzék a sírt". A tiszteletük, a kegyeletük, a szeretet indította őket erre. S hamarosan ők lettek a feltámadás örömhírének első hírnökei. Milyen állomásokon át vezetett az útjuk?

1. Kimentek szemlélődni. Sokan keresik így ma is Jézust, érdeklődnek utána, szívesen megismernék a vele kapcsolatos irodalmat, gyakran nem is fogalmazzák meg pontosan, mire vágynak, csak hiányérzetük van.

„A királlyal laktak ott, az ő dolgáért" (1Krón 4,23).

Dávidnak sok hatalmas embere volt. Generálisok, mások kapuőrzők voltak aszerint, hogy a király hogyan jelölte ki feladataikat. Mi is legyünk készek akár generálisnak, akár kapuőrzőnek lenni, nem a saját akaratunk, hanem Isten választása szerint. Ha hívő keresztyének vagyunk, akkor Isten jelölte ki az ösvényt, amelyen járnunk kell, illetve „futásunkat", amint az apostol a 2Timóteus 4,7-ben írja.

„Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok ahhoz az elhivatáshoz méltóan, amellyel elhivattatok" (Ef 4,1).

Vajon megvilágosodott-e már előttem, hogy Isten Szent Szelleme bennem valóságos személy? Én csupán cserépedény vagyok, de ebben az edényben kimondhatatlan értékű kincset hordozok, mégpedig a dicsőség Urát.

Az emmausi tanítványok története azt is mutatja, hogyan változik meg a személyes névmások sorrendje, ha valaki újjászületik.

Vannak, akik így gondolkoznak: a sorrend én, én, én. Ez a kisgyerekekre jellemző, ebből ki kellene nőni. A szomorú valóság azonban az, hogy sok felnőtt is megmarad ezen az éretlen, gyerekes, infantilis szinten.

„És mondta az asszony a férjének: Íme úgy veszem észre, hogy ez az Isten embere" (2Kir 4,9).

Milyen mély benyomást tett már eddig is Elizeus erre az előkelő sunemi asszonyra! Pedig még semmiféle csodát nem tett az asszony otthonában, és arról sincs szó, hogy prófétai üzenetet hozott volna Istentől. Csak amikor arra járt, többször betért hozzájuk és ők megvendégelték. Az asszony tehát nem ismerhette őt nagyon jól, mégis így szól a férjéhez: „Úgy veszem észre, hogy ez az Isten embere".

Ez a történet csúcsa. A két férfi behívta Jézust az otthonukba, tudomásul vették, hogy mint Úr van ott jelen, s erre lehullt a hályog a szemükről, felismerték vendégükben a megfeszített és feltámadott Krisztust. Ő pedig ezt követően eltűnt előlük. - S mi a különös? Hogy nem hiányolják, hanem minden tanácskozás nélkül olyasmit tesznek, ami már nem rájuk, hanem Krisztusra jellemző. Krisztus kezdi irányítani őket. Hogyan? Szentlelke által. Mert csak „előlük" tűnt el, de nem hagyta őket magukra.