A természeti ember a maga ösztöneit és kívánságait gátlás nélkül kiéli, érvényesíti. Ha megütik, visszaüt, ha éhes, szerez magának, amit megkíván, elveszi. Ez nemcsak a kőkorszakban volt így, hanem ma is.

„Ne féljetek és ne rettegjetek...mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten" (2Krón 20,15).

Ha a győzelem elnyeréséért harcoltok, akkor már az induláskor elveszítettétek a csatát. A keresztyén ember kudarca abban a pillanatban kezdődik, amikor arra gondol, hogy győznie kell. Tegyük fel, a Sátán támadást intéz ellened otthonodban vagy a munkahelyeden. Nehézségek és félreértések támadnak, olyan helyzetbe kerülsz, amellyel nem tudsz megbirkózni, de szabadulni sem vagy képes belőle.

„Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy Isten, mindörökké!" (Zsolt 73,26).

Néhány hónapos evangelizáló körútra kértek fel egy hívő testvért. Felesége, akit nagyon szeretett, éppen gyenge egészségi állapotban volt. Az utolsó pillanatban még egy levelet küldött neki általam egy közös barátunk.

Mi kell ahhoz, hogy egy versenyző győztesként fusson be a célba? Mi szükséges ahhoz, hogy egy hívő ember ezt hallja majd Jézustól: aki győz, velem együtt ül az én trónomon?

1. Nem szabad semmi felesleges holmit magunkkal vinni, „...tegyünk le minden ránk nehezedő terhet... és bűnt..." Aki Jézussal jár, annak le kell számolnia mindennel, ami ebben akadályozná. Teli hátizsákkal nem lehet futni. Önmagukban jó dolgokat is el kell vetni, ha nehezítik az előrehaladást. Futás közben például nem célszerű virágot szedegetni.

„Most pedig Isten rendelte a testben a tagokat, egyenként mindegyiket, amint akarta" (1Kor 12,18).

Mondd meg nekem, melyik a különb tag, a láb vagy a kéz? Törhetjük ezen a fejünket, de valójában a kettő nem hasonlítható össze. Teljesen különböző feladatokat végeznek az emberi testben, és mindkettőre egyaránt szükség van. Mégis sokan keveslik Istentől kapott elhivatásukat. Mivel nem lehetnek azzá a taggá, mely csodálatuk tárgya, a saját helyüket sem foglalják el.

Ez az imádság akkor hangzott el, amikor üldözni kezdték a keresztényeket Jeruzsálemben. Nem védelmet kértek Istentől, végképp nem valami rosszat az ellenségre, hanem azt, hogy továbbra is teljes bátorsággal hirdessék az igét. Ebből lesz az ellenségnek is a legnagyobb haszna.

„Itt van a szentek békességes tűrése és hite" (Jel 13,10).

Vannak, akik így kiáltanak: „Meddig még?", mert nehéz tovább türelmesnek lenni. Ám éppen ennek az ítélettel foglalkozó könyvnek az elején mutatkozik be így János: „Testvéretek és társatok a szenvedésben és királyságban és a Jézusra való állhatatos várakozásban" (Jel 1,9) - és ez fontos. A Jelenések könyve ahhoz a határhoz visz el bennünket, ahol Isten végül félreteszi a türelmet, és ítéletet gyakorol.

Ezt az asszonyt Lídiának hívták, a mai Törökország területén levő Thiatírában született, de Filippiben lakott. Ott volt kelmefestőműhelye és üzlete is. A bíborcsigából nyert festékkel megfestették a gyapjút, s az abból készült kelmének magas ára volt.