„Termékeny fa József, termő ág a forrás mellett, ágazata meghaladja a kőfalat. Keserítik, lövöldözik és üldözik a nyilazók: De mereven marad kézíve, feszülten keze karjai" (1Móz 49,22-24).

"Mondta azért Ábrám Lótnak: Ne legyen versengés közöttem és közötted, se az én pásztoraim között és a te pásztoraid között; hiszen testvérek vagyunk. Avagy nincsen-é előtted mind az egész föld?" (1Móz 13,8).

A megszólítás után következik három te-kérés és három mi-kérés. Ez is azt jelzi, hogy az imádság központja Isten, és nem mi. Az a cél, hogy az imádság is őhozzá segítse közelebb az imádkozót, és nem az, hogy elsoroljuk neki kéréseinket. Ő úgyis jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle.

Mit jelent ez a kérés: szenteltessék meg a te neved? A név: maga a személy. Ha ezt mondom: ehhez nem adom a nevemet, az azt jelenti: én nem állok e mellé az ügy mellé.

„Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül" (Jel 14,4).

Láttuk, hogy az imádkozó hívő azzal a bizalommal szólíthatja meg Istent, ahogyan egy kisgyermek az apját. Jézus azonban azonnal hozzáteszi: ennek a bizalomnak mélységes tisztelettel kell párosulnia. Isten a mi szerető Atyánk, de egyben az a mindenható Úr is, aki a mennyekben van. Ő teremett mindent, s ma is az övé minden hatalom.

A Jézus Krisztustól tanult imádságot sokszor úgy mondjuk el, hogy oda se figyelünk. Vizsgáljuk meg néhány napon át, mit is jelentenek ennek az imádságnak a mondatai!

Jézus így kezdi: mi Atyánk. Olyan szót használ itt, amellyel a kisgyerekek szólították az apjukat. Ilyen egyszerűen és ilyen bizalommal járulhatunk a mindenható Istenhez, ahogyan egy kisgyermek megy az apjához, akiről tudja, hogy szereti.

„De én örvendezni fogok az Úrban, és vigadok az én szabadító Istenemben" (Hab 3,18).

„Miért dühösködnek a pogányok és gondolnak hiábavalóságot a népek?" (Zsolt 2,1).

Mindjárt következik a válasz is: „A föld királyai felkerekednek, és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az Ő felkentje ellen" (Zsolt 2,2).