Két részből álló könyvében Lukács sok ember megtérésének történetét mondja el. Mindegyik beszámoló hangsúlyozza az egyes személy fontosságát Isten számára. Jelenlegi igehelyünk különösképpen ezt mutatja be.
AZ ÚR kegyelmes szolgálata Péter felé mind a helyreállításban, mind a jogaiba való visszahelyezésben nagyon drága és bátorító. Az Úr imádkozott érte, nem azért, hogy el ne bukjon magabiztossága miatt, hanem hogy el ne fogyatkozzék a hite.
MINDEN HÍVŐ ember kapott legalább egy ajándékot (karizmát). Az ajándékok „különfélék", mivel sok és változatos ajándék van (10. v.; Róm 12,3; 1Kor 12.,11; Ef 4,7).
Fülöp az egyetlen férfi a Szentírásban, akit jellemző módon úgy írnak le, mint evangélistát, hogy megkülönböztessék névrokonától, aki a tizenkettő egyike volt.
ÉLETÜNK, MINT hívő embereké, világosan kettéválik a „múlt időre" és „időnk hátralévő részére". A döntő tényező az újjászületés volt (1,23; 2Pt 1,4). A „Krisztus vérével való meghintés" elkülönített bennünket az Úr számára (1Pt 1,2).
ITT ISMÉT utalást találunk a szenvedésre a lelkiismeret kedvéért és azért a szent névért, amelyet megvallottak. Általában azoknak, akik buzgók (vagyis lelkesedők) a jóra, nem számítanak bántalmazással (13. v.).
A Krisztushoz való hasonlóság volt István kiemelkedő jellemvonása. Ez adta bizonyságtételének az erejét. István szavait az Úréhoz hasonlóan a Szent Szellem vezérelte, és teljesek voltak bölcsességgel. Ellenségei nem tudtak neki ellenállni.
István hősi helyet foglal el, mint a Gyülekezet első mártírja. Eredetileg a "mártír" szó tanút jelent. István tanú volt, mielőtt mártír lett. Azért lett mártír, mert hű tanúnak bizonyult.
A TÖRVÉNYTELENSÉGEK és az engedetlenségek ezekben a végső időkben megnövekednek, és előhozzák azt a törvénytiprót is, aki önmagában összpontosítja majd az Isten rendje ellen fellázadó állandó emberi magatartást (2Thesz 2).
Ennek a tragikus házaspárnak a története úgy világít, mint valami jelzőtűz. A Sátán támadást intézett a növekvő gyülekezet ellen, arra törekedve, hogy megrontsa kezdeti dicsőségét.
LÁTVA, hogy az Ige újjászületést eredményezett, és megmarad örökre (1,23-25), ebből természetesen következik, hogy azzal kell táplálkoznunk (1,2; Jak 1,18.21). Megízleltük az Úr kegyelmét a megtéréskor; most fejlesszük ki a megfelelő szellemi étvágyat az igazságra.
Barnabás önfeláldozó ember volt. Antiókhiában nagy hasznát vették. Azonban szellemben elég alázatos ahhoz, hogy megértse, egymaga nem tudja ellátni a növekvő gyülekezet minden szükségét.
A Barnabás nevet az apostolok adták Józsefnek, egy ciprusi lévitának. Azt jelenti, hogy "vigasztalásnak vagy bátorításnak fia". Barnabás a nevének megfelelően élt; jellegzetesen bátorított másokat.
HELYÉNVALÓ VOLT a pusztában, hogy a hang azt kiáltotta, hogy „térjetek meg", mert azt hirdette, hogy minden (hús)test olyan, mint a fű, és minden dicsősége olyan, mint a mező virága. A Szellem ráfúj, és az elszárad (24. v. Jak 1,11).
PÉTER IGAZI pásztori szívvel ír, mint vén, vezetve a nyájat azok javára. De úgy beszél, mint választott és tekintélyes apostol, aki tanúja volt Krisztus szenvedéseinek és dicsőségének (5,1; 2Pt 3,2; Mt 17,1-2; Lk 1,2; ApCsel 1,2; 3,15; 4,20; 5,32).
Lukács kultúrált és tanult ember volt. Isten mindig felkészíti szolgáit, hogy hozzájáruljanak a maguk egyedülálló módján az Ő munkájához. Lukács stílusa elegáns, szókincse gazdag, vagyis a szavak művészetével rendelkezett. Legenda mondja, hogy festő is volt.
A korai hagyomány forrásai egyhangúlag állítják, hogy a harmadik evangéliumnak és az Apostolok Cselekedeteinek a szerzője Lukács, bár egyikben sincs említve név szerint sehol sem.