„Azért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére" (Róm 15,7).

„Isten, akié vagyok, akinek szolgálok is" (Csel 27,23).

Pál és Szilász a filippi börtönben ülnek összevert háttal és kalodába zárt végtagokkal. Éjféltájban imádkoznak és énekkel dicsőítik Istent. Hirtelen nagy földrengés támad, az ajtók kinyílnak, a foglyok bilincsei lehullanak. A börtönőr ezt látva öngyilkos akar lenni, mert életével felel a foglyokért. Pál azonban megnyugtatja: mind itt vagyunk. Mire ő:

- Mit tegyek, hogy üdvözüljek?

Az Isten fegyverei közt ez az egyetlen támadófegyver. De mit támad vele Isten? A bennünk és körülöttünk levő bűnt. S ebből a célból adja nekünk is.

„...Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál..., megítéli a szív gondolatait és szándékait." (Zsid 4,12) Isten igéje leleplezi a bennünk levő gonoszt, és ha befogadjuk, megtisztítja az életünket.

„Legyen nekem a te beszéded szerint!" (Lk 1,38).

„És imádkozott Anna: Örvendez az én szívem az Úrban" (1Sám 2,1).

Ha ütnek, mindenki a fejét védi legjobban. A harcban is védeni kell, mert az emelkedik ki leginkább. Isten egészen biztos védelmet kínál a benne hívőknek: az üdvösség sisakját.

Van, aminek a valóságát úgy érzékeljük, hogy látjuk, másvalamit úgy, hogy halljuk, tapintjuk, s van, amiről csak másoktól értesülünk. Például a Himaláján kevesen jártunk, mégis elhisszük, melyek a legmagasabb csúcsai, s melyik hány méter magas. És van a valóságnak olyan része is, amit érzékszerveinkkel nem tudunk felfogni, mégis létezik. Istenről például annyit tudhatunk, amennyit ő a Bibliában elmondott magáról. A hit az az „érzékszervünk", amivel ezt komolyan vesszük. S aztán tapasztaljuk is, hogy mindez valóban igaz.