Isten szolgálatának kérdéseihez a kulcs Isten kezében van; ez a kulcs pedig az imádság, nem a munka. Nem az a munka, amit manapság annak tartanak, mert az sokszor kibújik az Istennel való szoros közösség alól. Az Istenért végzett munka problémáit nem a józan ész kulcsa nyitja fel, sem a gyógyászat, a civilizáció, a nevelés, sőt az evangélizáció kulcsa sem. Egyedül az imádság oldja meg ezeket a kérdéseket. "Kérjétek az aratás Urát!" Természetes ésszel az imádság nem alkalmazható, egyszerűen képtelenség.

Jézus Krisztus engesztelő áldozata a kulcs a missziói üzenethez. Krisztus művének akármelyik oldalát nézed is, pl. a gyógyítást, vagy a szabadítást és a megszentelést, mindegyik korlátozott. De: "Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét" (Jn 1,29) - ez már határtalan. A missziói üzenet Jézus Krisztusnak, mint bűneink kiengesztelőjének határtalan nagy jelentőségére mutat rá, és Isten országának a munkása az az ember, akit ez a kijelentés teljesen átjárt.

Ezt az eseményt sokan úgy értelmezték, mint az egyetlen lehetőség elszalasztását. Ez azt jelenti: Isten megajándékozta az embereket a Maga csodálatos látogatásával, nagyszerű alkalommal, ők azonban nem éltek ezzel, és hagyták, hogy kihasználatlanul elmúljék.

A missziói parancs alapja Jézus Krisztus tekintélye, nem pedig a pogányok (népek) rászorultsága. Hajlamosak vagyunk arra, hogy Urunkat úgy tekintsük, mint aki segítség az Istenért végzett vállalkozásainkban. Urunk teljhatalmú Úr a tanítványai felett. Ő nem mondja azt, hogy a pogányok elvesznek, ha mi nem megyünk közéjük. Egyszerűen ezt mondja: "Menjetek el és tanítsatok minden népet", menjetek, az én korlátlan hatalmam kijelentése alapján, tanítsatok és hirdessétek az Igét a velem való élő megtapasztalás alapján.

Gyakran idézzük ezt a verset anélkül, hogy arra gondolnánk, ez egy ígéretnek része, amelynek beteljesülése feltételekhez van kötve. Az előző versben ugyanis ezt olvassuk: „Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha megtartjátok az én Igémet, valóban tanítványaim vagytok." És csak ezután következik az ígéret: „megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket". Más szavakkal: az igazság szabadító hatalma attól függ, hogy megtartjuk-e az Úr Igéjét.

Erre a kérdésre természetesen az a válasz: senki. Normális körülmények között nincs apa, aki követ adna fiának kenyér helyett.

A szomorú csak az, hogy mi olykor mégis köveket kínálunk embertársainknak. Mély szellemi-lelki nyomorúságban lévő emberek fordulnak hozzánk. Talán észre sem vesszük, mi a szomorúságuk valódi oka. Vagy felszínes közhellyel elbocsátjuk őket, ahelyett, hogy az Úr Jézusról beszélnénk nekik.

Mózes látta népe elnyomatását, biztosra vette, hogy ő az egyetlen, aki megszabadíthatja őket - és saját szellemének igazságos felháborodásában nekilátott, hogy megtorolja az igazságtalanságot. Miután Mózes Istenért és a jogosságért síkraszállt, Isten megengedte, hogy teljesen elriadjon attól, amit tesz és hogy ez a legnagyobb csüggedésbe kergesse őt. Elküldte a pusztába negyven évre juhokat őrizni.

Egy ember hívő életének és jellemének nem az a próbája, amit az élet kivételes pillanataiban cselekszik, hanem amit rendes körülmények között tesz, amikor nem történik semmi nagy vagy izgató dolog. Egy ember értékét a megszokott dolgokkal szemben tanúsított magatartása méri le, amikor nincs színpadi megvilágításban. Nehezünkre esik lépést tartani Istennel; azt jelenti, hogy szellemileg kifulladsz. Amíg nem tanultunk meg Istennel járni, mindig nehéz az Ő lábnyomába lépni, de amikor erre rátaláltunk, akkor ennek egy jellemző bizonyítéka van: Isten élete bennünk.