A keresztyén ember számára a személyes bizonyságtétel legjobb módszere az, hogy a mindennapi élet területén tesz bizonyságot az Úrról. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy Isten sohasem választ más utat, hogy keresztyén emberek odamehetnek teljesen ismeretlen személyekhez is, és közel vihetik nekik az evangéliumot. Isten ezt is felhasználhatja. De sokkal meggyőzőbb, ha a hívő ember azoknak tesz bizonyságot, akik már ismerik őt, és akik láthatják, hogy Jézus Krisztus átformálta életét. Így tett András is.

Mindnyájan ismerünk túlbuzgó „lélekmentőket", akik szüntelenül nyüzsögnek, a gyanútlan pacienseiket kabáthajtókájuknál fogva megragadják, gyorsan végigmennek velük a lélekmentés valamilyen receptjén, és addig szorongatják őket, míg azok végül is vallást tesznek, csakhogy végre megszabaduljanak ezektől a kellemetlen emberektől. Ezt mint megtértet kipipálják, és további áldozatok után néznek. Ez lenne az evangelizáció?

Könnyen megfeledkezünk arról, hogy Isten elhívása természetfeletti. Ha el tudod mondani, hol hallottad meg Isten hívását és mindent, ami csak rá vonatkozik, akkor kérdés, hallottad-e valaha is. Isten hívása nem így jön, mert természetfeletti. Tudatossá válhat az emberben úgy, mint hirtelen mennydörgés, vagy lassan világosodva, mint a hajnalhasadás. De bárhogyan jön is, mindig van benne valami természetfeletti, amit nem lehet szavakba foglalni; ezt a hívást mindig ragyogás kíséri.

Ha ezt az igeverset ember írta volna, akkor ez a mondat körülbelül így szólna: „Ne engedjétek, hogy az emberek legyőzzenek titeket. Verjétek őket vissza saját fegyvereikkel." Mert ez a világ csak a megtorlás és bosszú kifejezéseivel tud élni.

Jézus Krisztus iskolájában azonban valami egészen mást tanulunk. Ne engedjük, hogy a gonosz legyőzzön minket. Föl kell használnunk a jót, hogy azzal győzzük le a rosszat.

Ennek a gazdag fiatal embernek az volt a szenvedélyes vágya, hogy tökéletes legyen. Amikor meglátta Jézus Krisztust, hasonló akart lenni hozzá. Amikor Urunk elhívja tanítványát, soha sem a személyes szentséget helyezi előtérbe, hanem a magamhoz való jogom teljes megsemmisítését és a vele való azonosulást. Olyan kapcsolatot vele, amibe semmi más kapcsolat nem fér bele. A Lukács 14,26-ban nincs szó megváltásról vagy megszentelődésről, csak feltétlen azonosulásról Jézus Krisztussal.

Aki ezt az igeverset elolvassa, nyilván megdöbben azon, hogy a gyávákat és hitetleneket egy sorba veszi az Ige azokkal, akiket féktelen, gonosz bűnösöknek tartunk, és hogy számukra az örökkévalóságra ugyanazt a büntetést helyezi kilátásba.

Urunk magatartása ezzel az emberrel szemben szigorúan visszautasító volt, mert Ő tudta, mi volt az emberben. Mi ezt mondtuk volna: "El ne szalasszuk ezt a jó alkalmat, hogy megnyerjük ezt az embert! Micsoda elképzelés volt, ilyen jeges fuvallattal megfagyasztani, visszariasztani őt!" Uradat nem kell soha mentegetned. Az Ő szavai addig sebeznek és sértenek minket, amíg már semmi bántani vagy sebeznivaló nincs bennünk. Jézus Krisztus nem kímél semmit - bármi legyen is az -, ami végül is tönkre tenné az Isten szolgálatában álló embert.

Amikor az oltárhoz mégy és ott eszedbe jut, hogy testvérednek van valami panasza ellened - tehát nem akkor, ha beteges érzékenységedben előkotorsz valamit. "Ha megemlékezel arról", azaz ha Isten Szent Szelleme eszedbe juttatja, "akkor menj el és békülj meg testvéreddel és azután jöjj és hozd fel ajándékodat". Soha ne állj ellent bensődben Isten Szent Szelleme finom indításának, amikor lelkiismereted legmélyéig nevel téged.