Hogy Mesterem van, még nem jelenti azt, hogy Úrrá is lett fölöttem: ez két különböző dolog. Ha mesterem van, tudom, hogy valaki jobban ismer engem, mint én magamat - valaki, aki közelebb áll hozzám, mint egy barát, - valaki, aki szívem legmélyebb szakadékát és hiányát is felkutatja és megelégíti, - valaki, aki azzal a bizonyossággal ajándékozott meg, hogy lelkem minden problémáját és zűrzavarát ismeri és megoldja. Semmivel sem jelent kevesebbet az, hogy mesterem van. "Egy a ti Mesteretek, a Krisztus" (Mt 23,8),

Miután tudatára ébredünk annak, hogy Isten Krisztus Jézusban kiválasztott minket magának, először leromboljuk előítéleteinket, szűklátókörű véleményünket, a hozzátartozóink és hazánk iránti elfogultságot és azután szolgálni kezdünk Istennek. Csak ezért jött létre az emberi nemzetség, hogy Istent dicsőítse és örökre benne örüljön, de a bűn az emberiséget más vágányra kapcsolta át.

„...mindazoknak is, akik várva várják az Ő megjelenését." Sok éven át úgy gondoltam, hogy ezek a szavak azokra a hívőkre vonatkoznak, akik örömteli érzelmekkel várják az Úr visszajövetelét. Ezeket megjutalmazza majd az Úr az igazság koszorújával, mert szívük lángolt, valahányszor az elragadtatásukra gondoltak.

Pedig itt bizonyosan többről van szó. Várva várni az Úr megjelenését, azt is jelenti, hogy az Ő visszajövetelének fényében élni, és úgy viselkedni, mintha már ma visszajönne.

Ezekben a versekben arra buzdít Urunk, hogy legyünk nemeslelkűek az emberek iránt. Szellemi életedben ne vezessenek természetes vonzódásaid. Minden emberben van rokonszenv és ellenszenv, az egyik embert szívleljük, a másikat nem. De ezeket a rokon- és ellenszenveket nem hagyhatjuk uralkodni szellemi életünkben. "Ha a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van" (1Jn 1,7), Isten olyan emberekkel is közösségbe hoz, akikkel nem rokonszenvezünk.

Természettől fogva hajlamosak vagyunk arra, hogy szeretnénk barátokat szerezni az ún. "jobb társaság"-ból. Minden ember szíve mélyén ott a kívánság, hogy meghitt barátságban legyen azokkal, akik híresek, tehetősek, előkelőek. Így tehát tulajdonképpeni természetünkkel ellenkezik az a tanács, amit Pál ad a Róma 12,16-ban. Azt mondja; „Ne legyetek büszkék, hanem vállaljatok mindig közösséget az egyszerű és jelentéktelen emberekkel." Isten Gyülekezetében nem ismerik a kasztszellemet. A keresztyének ne törődjenek az osztálykülönbségekkel!

Való igaz, hogy Jézus Krisztus velünk van kísértéseinkben; de vajon mi vele megyünk-e az Ő kísértéseibe? Sokan nem járnak többé Jézussal attól a perctől kezdve, amikor megtapasztalták, mit tud tenni Ő. Ügyelj arra, hogy Jézussal tartasz-e akkor is, amikor Isten életkörülményeidet megváltoztatja, vagy ekkor átállsz a világ, a test és az ördög oldalára? Viseljük ugyan a hozzátartozás jelét, de vele is járunk? "Ettől fogva sokan visszavonultak tanítványai közül és nem jártak többé vele" (Jn 6,66).

Jézus Krisztus nem azért jött, hogy az igazakat hívja, és nem is a jó emberekért halt meg. Nem az illedelmes, tiszteletre méltó, finom emberekért ment a keresztre.

Isten nézőpontjából természetesen az egész emberiség istentelen. Mindnyájan bűnben születtünk és tele vagyunk igazságtalansággal. Mint elveszett juhok eltévelyedtünk, és mindegyikünk a maga útját járta. Isten szemében romlottak, tisztátalanok és lázadók vagyunk. És legnemesebb törekvéseink sem mások Őelőtte, mint kontár kísérletek.

Újjászületésünk előtt csak azt a kísértést ismerjük, amiről Jakab beszél: "Ki-ki megkísértetik, amikor vonja és édesgeti tulajdon kívánsága" (Jak 1,14). Az újjászületés által egy másik területre lépünk, ahol más kísértésekkel kell szembenéznünk, olyanféle kísértésekkel, amelyekkel Urunk találkozott. Jézus kísértései nem közelítenek meg minket; nincs semmi közük emberi természetünkhöz. Urunk kísértései egészen más körben mozognak, mint a mieink mindaddig, amíg újjá nem születünk és testvéreivé nem leszünk.