Isten sohasem marad tanú nélkül. Még a legsötétebb időkben is felhangzik egy hang, hogy világos bizonyságot tegyen Róla. Gyakran még a legszokatlanabb körülmények között is támaszt egy váratlan bizonyságtevőt, aki bátran kimondja az Ő nevét.

Az özönvíz napjaiban a földön lévő életet erőszak és erkölcstelenség jellemezte. De ott volt Noé, aki bátran kiállt az Úr mellett.

Amit Pál a galáciabeli keresztyéneknél tapasztalt, emlékeztet arra, hogy gyakran a mi barátaink is hirtelen ellenségeiknek tekintenek minket, ha nyíltan megmondjuk nekik az igazat. Az apostol megismertette ezekkel az emberekkel az Úr Jézust, és segítette hitben való növekedésüket. De később, amikor tévtanítók hatoltak be keresztyén gyülekezetükbe, Pál kénytelen volt figyelmeztetni a hívőket, vigyázzanak, mert az a veszély fenyegeti őket, hogy a törvénykedés kedvéért otthagyják Jézus Krisztust.

Urunk tanítását összefoglalva kiderül, hogy nekünk lehetetlen a tőle kívánt kapcsolatban élnünk vele, hacsak nem végzett bennünk természetfeletti munkát. Jézus Krisztus azt kívánja, hogy még zokon se vegye - elfojtva se legyen neheztelés tanítványa szívében, amikor zsarnokságba ütközik, vagy igazságtalanság éri. Nincs az a lelkesedés, amely megállhatna azokban a feszültségekben, amelyekbe Jézus Krisztus viszi vagy engedi bele a szolgáját.

Könnyű elképzelni, hogy végül csak eljutunk arra a helyre, ahol készek és mindenre hajlandók leszünk, de a felkészülés nem egy pillanat műve, hanem olyan folyamat, amelyhez állhatatosság kell. Veszélyes, ha keresztyén megtapasztalásunkban egy bizonyos állapotba belerögződünk. Felkészülés alatt vagyunk, formálódunk.

Lábán megtudta, hogy az Úr őt Jákobért áldotta meg. Jó dolog volt az, amit ebből megtanult. Mert a tapasztalat általában jó tanítómester.

Mindig mély benyomást tett rám, hogyan segít egyes igehelyek megértésében a tapasztalat. Lehet, hogy az igeverseket már régóta tudjuk könyv nélkül, de ha egy új tapasztalaton megyünk keresztül, akkor a szavak hirtelen megelevenednek. Felragyognak előttünk, mint a fényforrás a sötétségben. És ekkor egészen új értéket tulajdonítunk nekik.

Természeti életünkben törekvéseink aszerint változnak, amint fejlődünk. Keresztyén életünkben a cél mindjárt az elején adva van és a végén is ugyanaz: az Úr a kezdet és a vég! Krisztussal kezdünk és vele végzünk - "míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való... érett férfiúságra" (Ef 4,13) - nem a magunk elképzeléséhez, amilyennek mi gondoljuk el a keresztyén életet. Isten szolgájának nem kell arra törekednie, hogy hasznosítsa magát, vagy pogányokat térítsen meg; az ő célja az, hogy teljesítse Ura akaratát.

Ezeket a szavakat Jákób mondta, amikor fiait megáldotta. Mikor azokra a borzalmas dolgokra gondolt, amiket két fia, Simon és Lévi elkövetett Sikem férfiain, ezt mondta: „Közösségükbe ne menj, lelkem."

Szívesen állítanám ezeket a szavakat tágabb összefüggésbe. Vannak kapcsolatok, amelyeknek a bűnnel van dolguk, és amelyeket jobb, ha soha meg nem ismerünk.

Ha már az idő rövidsége is megrendítő igazság, mennyivel inkább az az örökkévalóság végtelen volta. Nyelvünkben kevés szó van, amit oly nehéz megérteni, mint a „végtelen", „örökkévalóság" szavakat. Hogy valami fogalmunk legyen róluk, arra kell gondolnunk, amikor a világ még nem volt megteremtve, amikor még angyalok sem voltak, amikor még senki és semmi nem létezett, egyedül csak Isten. Menj egyre csak vissza, vissza egyre távolabbi múltba, vissza a kezdet nélküli kezdetbe, vissza, vissza és megint csak vissza. Isten mindig volt!