Ez az igevers találóan alkalmazható a televízióra is. A tévé műsorának legnagyobb része ugyanis hiábavaló, ostoba és semmit nem ér. Nem létező világot tár elénk, és olyan életet, amely messze esik a mi valóságunktól.

"Mi miért nem űzhettük ki azt?" A felelet a személyes kapcsolat Jézus Krisztussal. Ez a faj nem megy ki semmire, csak ha koncentráljuk magunkat - és ismét megkettőzve is koncentráljuk magunkat Őreá. Mindaddig nélkülöznünk kell ezt a hatalmat, mint a tanítványoknak is, amíg a saját alkatunkból merített gondolataink alapján próbáljuk végezni Isten munkáját, nem pedig úgy, hogy Őreá összpontosítjuk a figyelmünket. Meggyalázzuk Istent, ha - anélkül, hogy ismernénk Őt - nagy buzgósággal munkálkodunk érte.

A szülő-gyermeki kapcsolat életünk legnehezebb területei közé tartozik.

A bukott emberi természet egyik sajátos torzulása folytán mintha azokat szeretnénk a legkevésbé, akik hozzánk a legközelebb állnak. Számos hívő leány folytat állandó küzdelmet önmagával az ellenséges indulat miatt, amit anyjával szemben érez. És sok fiú többnyire egyáltalán nem viselkedik apjával szemben úgy, ahogy kellene.

Isten óvta népét, Izráelt attól, hogy okkultizmussal, a rejtett, titkos, érzékfölötti dolgokkal foglalkozzék. Mindazok a cselekedetek, amiket ezek az igeversek felsorolnak, valamiképpen a démonizmussal vannak kapcsolatban. Ez a figyelmeztetés éppúgy szól a ma élő hívőkhöz, mint egykor Isten ószövetségi népéhez.

A jövendőmondást ma is űzik. Ehhez tartozik a kristálygömbnézés, jövőbe látás, tenyérjóslás, az emberi koponyából való jövendölés, jóslás kávéaljból és más efféle, a jövő megtudására irányuló törekvések.

Minden felemelő időszak után hirtelen lökéssel visszaesünk azokba a dolgokba, amelyek sem nem szépek, sem nem költőiek, nem is izgalmasak. A hegycsúcs magasságát le lehet mérni a völgy szürke robotján. Mégis a völgyben kell Isten dicsőségére élnünk. Látjuk az Ő dicsőségét a hegyen, de ott nem élhetünk. A megaláztatás völgyében válik hűségünk értékessé Isten számára, itt bizonyul hitünk valódinak. Legtöbben csak akkor tudunk valamit tenni, ha a hősi magaslaton járunk - szívünk természetes önzése miatt van ez.

Mindannyian átéltünk már olyan időket a hegyen, amikor Isten szemszögéből láttuk a dolgokat. Szívesen ott fent maradtunk volna, de Isten soha nem engedi meg, hogy ott megálljunk. Szellemi életünket az próbálja meg, hogy van-e erőnk a leszállásra. Ha csak a felemelkedésre van erőnk, akkor valami baj van. Nagyszerű Istennel együtt lenni a hegyen, és csak azért megyünk fel oda, hogy utána lejöjjünk az ördögtől megszállottak közé és őket is felemeljük.

A Szent Szellem átható szava a Bibliában gyakran figyelmeztet minket, halandó embereket, hogy az életünk rövid. Gyakran ismétlődő képek és hasonlatok által vési az Úr Szelleme belénk, hogy napjaink meg vannak határozva, és gyorsan elmúlnak.

A takács vetélőjéhez hasonlítja életünket (Jób 7,6), a szövőszék kicsiny alkatrészéhez, amely oly gyorsan jár ide-oda a kifeszített fonalak között, hogy szemünkkel alig tudjuk követni.

Saját szellemi odaszentelésünket elhívásnak tekintjük. Amikor rendbe jövünk Istennel, Ő mindezt félresöpri; félelmetes fájdalommal jár át minket, és aztán odafordít valamihez, amiről nem is álmodtunk soha, majd egy pillanat alatt felvillan előttünk, mit is akar Ő és ezt mondjuk: "Itt vagyok, küldj el engemet!" (Ézs 6,8).