A munka nem átok; inkább áldás. Még mielőtt a bűn bejött volna a világba, Isten megbízta Ádámot, hogy gondozza az Éden kertjét. Isten csak azután átkozta meg a földet - és nem a munkát -, miután az ember vétkezett. Úgy rendelte, hogy az embernek gondok, csalódások és arcának verítéke árán kell megküzdenie mindennapi kenyeréért (lásd 1Móz 3:17-19).

"Vigyázzatok énvelem" - ne általában vigyázzatok, a magatok szemszögéből kiindulva, hanem vigyázzatok egészen énvelem. Új életünk első szakaszaiban nem Jézussal, hanem csak érte vigyázunk. Nem abban az értelemben, amint a Biblia kijelenti, azaz életünk hétköznapi körülményei között. Urunk szeretne eggyé tenni minket magával - Gecsemánénkon keresztül -, de mi nem akarunk átmenni ezen a szenvedésen és ezt mondjuk: "Ó, Uram, nem tudom megérteni, miért kell ennek így lennie; olyan keserű." Hogyan vigyázhatnánk valakivel, aki ennyire rejtélyes?

„A világban volt." Hihetetlen kegyelem, hogy az élet és dicsőség Ura erre a csöppnyi bolygóra jött, és itt akart élni. Említésre méltó sem lenne, ha bárki másról ezt mondanánk: „A világban volt." Ez olyasmi, amit az ember nem tud befolyásolni. Isten Fia részéről azonban ez tudatos döntés következménye volt, csodálatos együttérzésből fakadó cselekedet.

A misszionárius olyan ember, akinek a szívébe a Szent Szellem beleírta ezt a felismerést: "Nem a magatokéi vagytok" (1Kor 6,19). Aki ezt mondja: "Nem vagyok a magamé", az szellemi értelemben magas nemesi rangot ért el. A gyakorlati élet forgatagában akkor valódi a hívő ember élete, ha önmagát tudatosan átadja egy másik személynek, akit mindenkinél többre tart, és ez Jézus Krisztus. A Szent Szellem feltárja előttem Jézus természetét, hogy eggyé tehessen Urammal, de nem azért, hogy kiállítási tárgy legyek.

A 69. zsoltár az Úr Jézus szól. Az 5. versben elmondja, hogy a megváltás dicsőséges műve által jóvátételt kínál fel Istennek mindazokért a veszteségekért, amik az ember bűne által keletkeztek. Kétségkívül úgy tekint önmagára, mint igazi vétekáldozatra.

Ha egy zsidó egy másik zsidótól valamit ellopott, a törvény megkövetelte, hogy mutasson be vétekáldozatot, fizesse vissza a megkárosított embernek az elvett értéket, és tegye hozzá még az érték egyötödét.

Mi volt neked az utóbbi időben olyan, mint Dávidnak a betlehemi forrás vize: szeretet, barátság, szellemi áldás? Ezt a vizet csak saját lelked kárára ihatod ki a magad megelégítésére. Ha megteszed, nem öntheted ki az Úrnak. Semmit nem szentelhetsz oda az Úrnak, amivel saját kívánságodat szeretnéd kielégíteni. Ha Isten valamelyik áldásának csak haszonélvezője vagy, az megront téged; oda kell áldoznod, kiöntened, azt kell tenned vele, amit a józan ész értelmetlen tékozlásnak mond.

A Róma 5,15-21-ben Pál szembeállítja egymással a történelem, ill. üdvtörténet két első személyét Ádámot és Krisztust. Ádám az első teremtésnél az első volt: Krisztus az új teremtésnél az első, a fő. Ádám a természeti ember volt, Krisztus a szellemi. Ebben az igeszakaszban Pál apostol háromszor is használja a „bőségesebben" szót, hogy ezzel is hangsúlyozza: az áldás, amely Krisztus cselekedetéből fakad, végtelenül nagyobb, mint a veszteség, amit Ádám bűne okozott.

Olykor úgy gondolom, hogy könnyelműen beszélünk és énekelünk Krisztus malmáról, a Neki való odaadásról, és önmagunk teljes kiszolgáltatásáról. Gondtalanul mondunk ki szép mondatokat, mint amilyen: „Ha Ő nem Úr minden fölött, akkor egyáltalán nem Úr." Vagy „Mindent szívesen átadok Neked, Úr Jézus". Ugyanakkor úgy élünk, mintha ez a teljes önátadás nem állna másból, mint a vasárnap délelőtti istentiszteletek látogatásából.