Mi, keresztyének, hajlamosak vagyunk arra, hogy időnk nagy részét olyan szellemi élmények megszerzésére fordítsuk, amelyek valamiképpen tartós győzelmet biztosítanak számunkra a mindennapi élet örömei és bajai közepette. Összejövetelekre, konferenciákra járunk, hogy megtaláljuk azt, ami megoldja életünk problémáit. Gyönyörű kiállítású füzetek biztosítanak minket afelől, hogy dr. XY szenzációs új felfedezést közöl velünk, amelynek nyomán annyira tele leszünk Szent Szellemmel, hogy az „radioaktívvá" tesz bennünket.

A természeti ember életéhez nem tartozik hozzá az imádság. Mondogatják ugyan, hogy szenvednie kell annak az embernek, aki nem imádkozik; én nem hiszem. Aki szenved, az az Isten Fia benne, akit nem az étel, hanem az imádság táplál. Amikor az ember felülről született, megszületett benne Isten Fiának az élete és ő vagy táplálja ezt az életet, vagy agyonéhezteti. Imádság útján táplálkozik Isten élete. Az Újszövetségben nem találhatók az imádságra vonatkozó megszokott elképzelések. Mi úgy nézünk az imádságra, mint ami által nyerhetünk valamit magunknak.

Ebbe a világba Isten változhatatlan alapelveket épített be, és akármilyen csavaros eszű és rafinált az ember, ezek alól nem tudja kivonni magát. Az alapelv az, hogy senki nem menekülhet meg sértetlenül bűnei következményei elől.

Vannak köztünk, akik már gyermekkorunkban megtapasztaltuk, hogy ha dzsemet vagy más édességet nassoltunk, olyan áruló nyomokat hagytunk magunk után, amelyeket édesanyánk rögtön fölfedezett. Ez az igazság azonban érvényes egész életünkre nézve, életünk minden területén.

Jaj neked, ha nem cselekszel aszerint, amit Isten mutatott neked a hegyen. Ha nem engedelmeskedsz a világosságnak, sötétségre fordul. "Ha azért a benned levő világosság sötétség, mekkora akkor a sötétség!" Abban a pillanatban, amikor elhanyagolod azt, amiben Isten megvilágosított, legyen az a megszentelődés vagy bármi más, elkezdődik a romlás szellemi életedben. Váltsd az igazságot szüntelenül valóra; munkáld ki minden területen, különben még a már elnyert világosság is átokká lehet.

A 15. zsoltárban Dávid olyan személyt ír le, aki közösségben van Istennel. Az ilyen ember egyik jellemvonása az, hogy állja a szavát, még ha nagy árat is kell fizetnie érte. Ha megígér, vagy megfogad valamit, azt mindenáron teljesíti.

Vannak idők, amikor békességünk tájékozatlanságon alapszik; ha azonban ráébredünk a véres valóságra, az élet tényeire, belső békességünk lehetetlenné válik - kivéve, ha Jézustól kaptuk. Amikor Urunk békességről beszél, akkor békességet teremt. Szavai mindig "szellem és élet". Befogadtam-e valaha, amit Jézus ígért? "Az én békességemet adom nektek" - ez a békesség tölt el bennünket, ha Krisztus ábrázatát szemléljük és nyugalmát észleljük.

Olyan Ige ez, amelyen érdemes elgondolkodnunk, és olyan szándék, amelyért érdemes imádkoznunk! Olyan célt tűzzünk magunk elé, ami maradandó.

Ez tükröződik vissza az Újszövetségben, amikor az Úr Jézus azt mondja: „Én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon" (Jn 15,16).

Mindnyájunknak az örökkévalóság számára kell építkeznünk.

Amíg át nem adjuk életünket minden apró részletéig, addig nem ismerjük meg az önzetlenség örömét. A legnehezebb átadni magunkat: "Megteszem, ha..." "Ó, igen, azt hiszem oda kellene szentelnem az életemet Istennek." Az ilyen beszédből hiányzik az önzetlenség öröme.