Izmaelt elküldte az apja, lemondott róla az anyja, de felkarolta Isten. Miután Hágár lemondott életben maradásukról, megszólalt az Úr: „Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját..." Nem az asszony sírását, hanem a gyermek imádságát. Isten komolyan veszi a gyermekeket, emberszámba veszi őket, nem játékszernek vagy tehernek tekinti, mint olykor mi. És a kicsi imádsága magasabbra hatol, mint az anyja jajgatása. A „jaj, Istenem" nem feltétlenül imádság.

„Az Úrnak keze erős volt rajtam" (Ez 3,14).

„A Szellemet meg ne oltsátok" (1Tesz 5,19).

Mindegyikünknek valamilyen imádság által teljesíthető feladatra kellene várnia. Ha hűségesen végezzük, Ő újabbakat bíz ránk. Ha nincs több imádságban hordozandó megbízatásunk, annak egyedüli oka, ha elhanyagoltuk az Istentől már kapottak teljesítését. Tegyük le terhünket imádságban, és Isten azzal fog jutalmazni, hogy új és nagyobb felelősséggel járó feladatot bíz ránk.

A hajléktalanná vált Hágár és Izmael mennek a pusztában, és egyszerre csak elfogy az otthonról hozott víz. Nincs semmi esély arra, hogy találnak utánpótlást. Letette hát gyermekét egy bokor alá, ő pedig elment messzebb, hogy ne lássa, amikor meghal a gyermek.

Sokaknak ismerős ez: elfogy a türelmünk, a fantáziánk, talán még az életkedvünk is, és ott állunk egy nem várt helyzetben tehetetlenül a gyermekünk mellett. Víz kellene, de nincs. És nem lehet pótolni semmivel, csak az menthetné meg az életét.

„És közületek öten százat elűznek, és közületek százan elűznek tízezret, és elhullanak előttetek a ti ellenségeitek" (3Móz 26,8).

Ábrahámnak és Sárának sokáig nem született gyermeke. Ekkor úgy segítettek magukon, hogy a kor szokása szerint Sára szolgálója szült gyermeket, s az az övéknek számított. Ez volt Izmael. Amikor azonban nődögélt a gyermek (és már Sára is megszülte Izsákot), Sára nem tűrte tovább a háznál, és kérte férjét, hogy küldje el anyjával együtt. Így is történt. Útközben azonban elfogyott a vizük, Hágár nem látott semmi lehetőséget az életben maradásra, és letette gyermekét egy bokor alá, várva halálukat. Isten azonban megmentette őket.

„Azért a halál bennünk munkálkodik, az élet pedig bennetek" (2Kor 4,12).

Ezt a két csoportot mindig meg lehetett találni Jézus mellett: vámszedők és bűnösök, farizeusok és írástudók. Egymással nem elegyedtek, mert az utóbbiak mélyen megvetették az előbbieket. A vámszedők és bünösök igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák. A farizeusok zúgolódtak ellene és bírálták: „Ez (!) bűnösöket fogad magához."