„Minthogy vele együtt munkálkodunk, intünk is, hogy az Isten kegyelmét hiába ne vegyétek!" (2Kor 6,1).

Ha tudatosítottuk magunkban, hogy kihez imádkozunk, ha hálát adtunk Isten sok jótettéért, amelyeket eddig tapasztaltunk, akkor elé tárhatjuk kéréseinket. Nincs olyan jelentéktelen ügyünk, ami neki ne lenne fontos, mert ő szerető Atyánk, és nincs olyan nagy kérés, amit ne tudna megadni, mert mindenható Úr. Aki így ismeri Istent, az azt is el tudja fogadni, ha nem teljesíti a kéréseinket, hiszen ő jobban tudja, mire van valóban szükségünk, mint mi magunk.

„Áron is megvegyétek az alkalmakat, mert a napok gonoszok" (Ef 5,16).

A helyesen imádkozó hívő Isten imádása után még mindig nem a kéréseit sorolja, hanem hálát ad: „hálaadással tárjátok fel kéréseiteket..."

Miért használ a Szentírás két különböző szót - imádságban és könyörgésben - az imádság megjelölésére? Azért, mert két különböző tevékenységről van szó. Az előbbi Isten imádása, az utóbbi kéréseink előterjesztése. Mi általában a másodikkal kezdjük, s olykor ezért marad bennünk a könyörgés után is bizonytalanság.

„Mi Urunk Istenünk, mily felséges a Te neved az egész földön!" (Zsolt 8,2).

Mindenemet adom az Ő legdrágábbjáért: Krisztusért." Az én esengő várakozásom és reménységem szerint, hogy semmiben meg nem szégyenülök." Mindannyian megszégyenülünk, ha nem engedünk Jézusnak ott, ahol Ő engedelmességet kíván tőlünk. Pál így szól:" Elhatároztam, hogy mindent megteszek az Ő uralmáért, ami tőlem telik." Ez nem az elmélkedés, nem az alkudozás, hanem az akarat kérdése; akaratunkat feltétel nélkül és visszavonhatatlanul alá kell rendelnünk neki. Túlságosan kíméljük magunkat!