Lehet az ember annyira elfoglalt, hogy közben tulajdon lelke kiszárad. Sokszor túl sokat törődünk a magunk munkájával, és keveset Istenünkkel. Azok az igehirdetők, akik nem szentelnek elég időt az Isten Igéjében való elmélyülésre, és az Úrral való közösségre, egy idő után csak másodkézből származó üzenetet hirdetnek, amelyben alig van, vagy már nincs is szellemi tartalom. Sok az olyan hívő, aki fél egyedül lenni. Mindig más emberekkel akar együtt lenni. Semmi ideje nem marad a csöndes elmélyülésre. Modern életünk hajszolja az embert, hogy mindig aktív legyen.

Nem járhatsz közben másokért, ha nem hiszel a megváltás valóságában. Enélkül csak hiábavaló rokonszenvvé alacsonyul másokért való imádságod, és csak közömbösségedet erősíted. A közbenjárásban Isten elé viszed azt a személyt vagy körülményt, ami éppen a szíveden fekszik, amíg az Ő állásfoglalását azok iránt meg nem érted. A közbenjárás azt jelenti, "betöltjük, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek" (Kol 1,24). Ezért olyan kevés a közbenjáró. A közbenjárás úgy történik, hogy odaállok az illető helyére.

A személyiség az a sajátos, kiszámíthatatlan valami, amiről úgy beszélünk, mint ami mindenki mástól megkülönböztet minket. Személyiségünk mindig túlságosan szétágazó ahhoz, hogy át tudjuk fogni. Lehetséges, hogy az a sziget, amit a tengerben látunk, egy mélybe rejtett nagy hegynek a csúcsa. A személyiség ilyen sziget, mit sem tudunk a lent rejtőző nagy mélységekről, ennek következtében nem tudjuk önmagunkat felbecsülni, megismerni. Először ugyan azt gondoljuk, hogy igen, később azonban ráébredünk, hogy csak egy valaki van, aki megért minket, és ez a Teremtőnk.

Mit jelent tulajdonképpen „kísérteni az Urat"?

Izráel fiai megkísértették az Urat, amikor azért perlekedtek, hogy a pusztaságban nincs víz (lásd 2Móz 17,7). És amikor azt mondták: „Közöttünk van-e az Úr, vagy sem?", akkor nemcsak az Ő jelenlétében kételkedtek, hanem gondviselésében is.

Az egyéniség beburkolja a személyes életet. Az egyéniség csupa könyöklés: elválaszt és elszigetel. A gyermek életére jellemző és ott helyén is van, de ha összetévesztjük az egyéniséget a személyiséggel, akkor mindig elszigeteltek maradunk. Az egyéniség: az Isten teremtette magház a személyiség védelmére. El kell törnie, hogy a személyiség előjöhessen belőle és Istennel közösségre juthasson. Az egyéniség csak utánzata a személyiségnek éppúgy, mint ahogy a testi vágy meghamisítása a szeretetnek.

A Galatákhoz írt levelében Pál nem a bűnnel foglalkozik, hanem azzal, milyen viszonyban van egymással a szellemi és a természeti. A természeti életnek szellemivé kell válnia azáltal, hogy odaáldozzuk, különben szörnyű hasadás áll be az életünkben. Miért rendelkezett Isten úgy, hogy a természetit fel kell áldozni? Nem rendelkezés ez, hanem az Ő beleegyező akarata. Az Ő rendelése az volt, hogy a természeti élet engedelmesség által formálódjék szellemivé. A bűn miatt kell a természetit odaáldoznunk.

Amikor másoknak beszélünk az üdvösség útjáról, rendkívül fontos, hogy a magyarázatunk világos és érthető legyen. Kerülnünk kell mindazt, ami összezavarhatná őket. Hiszen az emberek általában úgyis elég zavartak, mert Sátán, a világ istene, megvakította őket (lásd 2Kor 4,4).