Amikor híre kelt, hogy Izráel valamelyik városának a népe elhagyta Istent, és bálványokat imádott, akkor a dolgot először alaposan ki kellett vizsgálni, és csak azután indulhatott meg a büntető eljárás.

Nekünk is elővigyázatosaknak kell lennünk, ha fülünkbe jut valamiféle hír vagy pletyka. A hírt hatszoros próba alá kell vetnünk: csak hallomásból értesültem a dologról? Utánajártam személyesen is? Végeztem a dologban kutatást? Pontosan és alaposan kérdezősködtem? Igaz a dolog? Megtörtént?

Az erkölcsi törvény nem veszi figyelembe gyarló emberi voltunkat, nincs tekintettel örökölt hajlamainkra és gyengeségeinkre. Megköveteli, hogy teljesen erkölcsösek legyünk. A törvény soha nem változik, a legnemesebbtől és a leggyengébbtől is ugyanazt követeli. Az Istentől rendelt törvény nem változik sem a nemesebb, sem a gyengébb emberrel szemben. Nem mentegeti mulasztásainkat, ugyanaz marad minden időben és az örökkévalóságban is. Ha erre nem ébredünk rá, azért van, mert nem vagyunk elevenek. Amint megelevenedünk, látjuk, hogy az életünk kész tragédia.

Meggyalázza a Teremtőt az a mód, ahogyan mi tehetetlenségünkről beszélünk. Elégtelen voltunk siratása Istent szidalmazza, mert azt jelenti, hogy nem vesz tudomást rólunk. Váljék szokásoddá annak a begyakorlása, hogy Isten előtt megvizsgálod mindazt, ami emberek előtt olyan alázatosnak hangzik és akkor ijedten rájössz, milyen vakmerően szemtelenek az ilyen megállapítások.

Ha valaki csak felületesen olvassa el ezeket a verseket, könnyen arra a meggyőződésre jut, hogy a kettő között ellentmondás van. Az elsőben arról van szó, hogy segítsünk egymásnak a teher hordozásában, a másodikban viszont arról, hogy kinek-kinek egyedül kell hordoznia a maga terhét.

A kegyeskedő ébredési mozgalmak mit sem tudnak az Újszövetség kemény valóságáról és igazságairól, semmit arról, ami Jézus Krisztus halálát nélkülözhetetlenné teszi; csak kegyes légkörre, imádságra és áhítatra vágynak. Az ilyenféle vallásos élmény sem nem természetfeletti, sem nem csodálatos. Nem Isten szenvedése árán kellett megszerezni, nincs ott rajta a Bárány vére, nincs rajta a Szent Szellem ismertetőjele, amit látva az emberek csodálkozva mondják: "Ez a mindenható Isten munkája". Pedig erről beszél az Újszövetség, nem másról.

János evangéliumának 5. fejezetében az Úr Jézus kétszer is elmondja, hogy önmagától nem tehet semmit. A 19. versben így szól: „Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet...", és itt, a 30. versben még egyszer fölmerül ez a gondolat.

Isten kegyelmének evangéliuma az ember lelkében mélységes vágyódást, de ugyanolyan mély tiltakozást is ébreszt, mert az az üzenet, amit hoz, cseppet sem kellemes. Az emberben olyanfajta gőg van, amely mindig csak adni akar, de nehezére esik elfogadni. "Testemet a vértanúságra adom, egészen Istennek szentelem: bármit szívesen megteszek, csak ne alázz le a pokolra megérett bűnössel egy sorba és ne mondd, hogy csak annyit tehetek, hogy ajándékképpen elfogadom Jézus Krisztus szabadítását."

Életünk egyik gyötrelme, amit mi magunk okozunk magunknak, az a kísérlet, hogy másvalakik akarunk lenni, mint akik vagyunk, olyanok, akiknek tulajdonképpen sohasem szabadna lennünk. Minden ember Istennek egyetlenszerű teremtménye. Ezzel kapcsolatban mondta egyszer valaki: „Mikor Isten minket megalkotott, mindegyikünknél eldobta az öntőmintát."'